Gáti József: A versmondás. 2. kiadás (Budapest, 1969)
Verselemzések
íme, az író-ősök egy része. De József Attila a többiről is tud, a névtelenekről. Látom, mit ök nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk — ök fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem. (A Dunánál) Emlékezni még könnyű, de vallani és vállalni mindazt, melyet József Attila Ars poeticájában kimond, az tett volt. E verset, mely bátorságával és mondanivalójával a mának is megszívlelendő és követendő példa, igazán csak korába ágyazottan érthetjük meg. — 1937. A világ felett nem rózsaszínű felhők úsznak. Thomas Mann üdvözlésében ott kísért a fenyegető fasizmus. A Márciusban már minden rém konkretizálódik: Mit ír a hírlap ? Dúl a banda Spanyolhonban és fosztogat; Kínában elűzi egy bamba tábornok a parasztokat kis telkükről. Had fenyeget, vérben áznak a tiszta vásznak. Kínozzák a szegényeket. Hadi uszítok hadonásznak. Egyéni sorsa a „kávéházi szegleten” meghúzódó „töltőtoll-koptató szegény legény”-é, közben „az elnyomás csapatban károg”. E gyűlölettől és félelemtől terhes csendbe —- hol „retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény” — hasít bele tisztán, félre nem érthetően a költő hangja. 345