Gellért Oszkár: Egy író élete II. kötet. A Nyugat szerkesztőségében 1926-1941 (Budapest, 1962)

1935

­S találok példát az újabbkori magyar irodalomban. S meg kell ezt mondanom annak ellenére, hogy könyvében a Nyugat első és második nemzedékének szinte minden szereplője közt talán én jártam a legjobban, tehát személy szerint nekem lehetett a legkevesebb okom panaszra. Kosztolányi ötven éves. Az áprilisi szám élén Karinthy „si­mogató” és „csipkelődő” modorban ír Kosztolányi virtuóz stíl­művészetéről, mely azonban nem mindig ízlésének megfelelő tárgyon győzedelmeskedik. Prózája regényeiben futja ki leg­teljesebb formáit; ez a próza eredeti és egyéni, de még legszebb regényében, az Édes Annában is elragadja az anyag, pepecselni és bíbelődni kezd vele, a nyelv furcsa természete izgatja, a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen, s ezért van, hogy a regény elolvasása után nem jelentkezik az a szorongató utóíz, ami a nagy gyilkossági regények, Raszkolnyikov, vagy akár az Amerikai Tragédia elolvasása után olyan bűnbánattal tölti el az olvasót, mintha maga követte volna el a gyilkossá­got. A szám másik intim hangú cikke Füst Milán emlékbeszéde Beck Ö. Fülöp Osvát-plakettjének leleplezése alkalmából a New York­ kávéházban. Mikor Osvát munkásságának huszon­ötéves jubileuma volt, a Nyugat megbízta Beck Ö. Fülöpöt, hogy készítsen róla plakettet. Füst visszaemlékszik arra, hogy tizenkét év előtt Osvát azt mondta neki, hogy a plaketten ki­csit dűltebb a homloka, mint a valóságban. „Nem baj — le­gyintett aztán ő is nevetve.” Füst örült Osvát észrevételének, mert mindig jólesett, ha „gyermekes vonást” észlelt rajta. „Úgy állítanak be, mint egy nyavalyatörést” mondta neki egy másik alkalommal Osvát, aki Füst szerint nem volt esztéta, nem volt irodalmár a szó szokott értelmében, nem volt elvont gondolkodású, szent életű aszkéta, aki él-hal az irodalomért. Osvát az élet szépségét szerette mindenekfelett. „A kisujjam­­mal csinálom, amit csinálok” mondta neki egyszer bizalmasan. „Írónak lenni nem foglalkozás, nem is hivatás, több ennél! Író­nak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, ez pedig annyit tesz, mint minden egyebet alárendelni ennek a kedv­telésnek, vagy tébolynak, szépségnek, vagy nyomorúságnak , nevezze ezt aztán ki-ki kedve szerint. S ezek a szavai tőle ka­pott örökségünk java.” 447

Next