Gellért Oszkár: Egy író élete II. kötet. A Nyugat szerkesztőségében 1926-1941 (Budapest, 1962)
1929
vált az angol óriás Magyarországon nemzeti klasszikussá. Bernard Shaw, amikor Hevesi találkozott vele, tízszer is elismételtette Arany János nevét, hogy el ne felejtse. És amikor Petőfinek III. Rikárd előadásáról írt cikkét az angol hallgatóság előtt idézte Hevesi, valósággal moraj futott végig a termen. Annál kevésbé örülök a Nagy Endre cikkének. Azt írja, hogy hiába akarják maguknak Adyt lefoglalni a progresszívek, a szocialisták, a forradalmárok, a konzervatívok, a magyar fajiság fanatikusai, Ady egyike se volt, sőt mindegyiké sem. A következő Nyugat-számban Nagy Endre is jónak látja, hogy Helyreigazítás címmel visszatérjen cikkére, melynek műfaji megjelölését a nyomda kihagyta: „conférence”. Debrecenben élőszóval mondta el a lelkes Ady-körben. Márpedig a hangversenypódiumnak nem az a feladata, hogy meggyőzzön, hanem hogy szórakoztasson. Még kevésbé örülök a Földi Mihály rajongó Prohászka-cikkének. Erre a Nyugat következő számában Farkas Zoltán adja meg a választ. Prohászka írásai tele vannak a logika dicsőítésével, pedig egyáltalán nem logikus gondolkozó. Aquinói Szent Tamástól indult el, s végül Bergson erős hatása alá került. Az emberi lélek megnyilatkozásainak csak a felszínét látta, mélységeibe behatolni nem tudott. Megdöbbentő volt az értetlensége az orosz regényirodalom csodálatos emberszeretete iránt, így írhatott ilyeneket: „Ki nem mondhatom, mily émelyítő nekem az az orosz patologikus okoskodás, festés és nyávogás a regényeiben, az orosz psyché egy berúgott deliriumos béka...” Babits a közösen szerkesztett Nyugat első és második számában egy tanulmányt ad át a kritika feladatairól, s egyet az ő tanulmányairól, továbbá egy kritikát József Attila Nincsen apám, se anyám című verseskönyvéről, mind a hármat Németh László tollából. Az egyik tanulmányból két gondolat ragad meg: hogy a kritika feladata megóvni az egész irodalmat a nemzeti provincializmus túlzásaitól és hogy nálunk nem Ady volt az egyetlen, aki északi embernek érezte magát, „s melyik nép méltóbb az orosz örökségre, mint mi”. A József Attiláról írt kritikáját annál kedvetlenebbül olvasom. S nemcsak azért, mert a Nincsen apám, se anyámat Ignotus még Bécsből az én gondjaimba ajánlotta, hanem azért is, mert József Attila nekem küldte meg dedikálva a könyvét még Osvát halála előtt. 152