Gellért Oszkár: Egy író élete II. kötet. A Nyugat szerkesztőségében 1926-1941 (Budapest, 1962)
1940
Szabó Lőrinc még hiányzik. (Rónay megfeledkezni látszik Füst Milánról, Karinthyról és rólam.) A legjellemzőbbet József Attila költészetéről mondja: az „igazi” József Attila már a Nincsen apám, sem anyám kötetben szólal meg először, mert ami Illyésnek a mondat, Erdélyinek a költő hódító magatartása, az József Attilának a dallam és a kép. Költői világa egy zenében áradó-oldódó, dallamos képekben hullámzó mindenség. Ez a nagy újdonsága, ez teszi olyan frissé s egyben népivé. S mikor később útja a tiszta daloktól mindinkább a nagy igényű gondolati líra felé vezetett, akkor sem ejtette el a dallamot; legalább olyan fontos ez, mint amit témában, gondolatban, szociális élményben hozott. Annál szigorúbban kritizálja Rónay Móricz Zsigmond Magvető című antológiáját. Nem javallja, hogy a nép és a magyar ifjúság számára készített könyvből a nép csak azt ismerje meg élő magyar irodalomnak és csak azt tartja annak, amit a Magvető nyújt. Babits Az erdélyi költő címmel az ötven éves Reményik Sándort ünnepli. Különösnek tartja, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. S a magyarázat szemérmességére — egy Ady-féle szóval: a „szerelmetlenség titkaira” — világít az a verse, melyben arról vall, hogy egyetlen választottként sohasem szeretett senkit, beérte egy-egy fényes, tiszta perccel, s a percnek nem volt sodró szenvedélye. Reményiknek ezt a vallomását Babits rokonítja egy kitűnő angol írónak, Somerset Maughamnak azzal az önéletrajzi vallomásával, hogy akármennyit szerelmeskedett s barátkozott is nőkkel, igazi, életfontosságú szerelme sohasem volt, teljes odaadásra nem képes, és sohasem ismert senkit, akihez életét kötni kívánta volna. És „a nők ösztönszerűen érzik ezt, s idegenkednek a költők szerelmétől” (?). Ebből a példából aztán Babits azt a furcsa következtetést vonja le, hogy „a költő nem okvetlen szerelemre termett lény, s szerelmei igen gyakran inkább csak szeretkezések, vagy, a másik végletben, intellektuális barátságok. A teljes közösség, a végső odaadás, az önfeledő egybeolvadás, amit a szerelem jelent, a költő számára talán nehezebben elérhető, mint másnak. Mennél mélyebb s bensőségesebb viszonyban van lelke az egész világgal, annál kevésbé tud kielégülni s mintegy elveszni egyetlen lény igézetében.” (Hogy az ellenkezőjére és csak hazai példákra hivat- 610