Gerskovics, Alekszandr: Az én Petőfim. Cikkek és tanulmányok (Budapest, 1979)
II. Élő klasszikusok
tartalom „lelkivé váltása” szempontjából értékelte, József Attilát leginkább az aggasztotta, hogy a szocialista költészet magasrendű eszmei tartalmát gyakran retorikus, kifejezéstelen és nem meggyőző forma hordozta. így például a Sarló és Kalapácsból ilyen (Gorkijnak ajánlott) sorokat idéz egy „proletárk öltőtől”: Kiutat kerestünk, kiút felé vágytunk s a „Viharmadarad” került a kezünkbe, az „Anya” lapjai arcunk feltüzelte.” Gergely Sándor regényeiben pedig az igazi realizmustól távol eső „romanticizmust” kifogásolja, amely Sue regényeire emlékezteti.30 És hogy ujjongott, ha írótársai közül valakinek sikerült tökéletes művészi formában kifejteni az eszmei tartalmat! Nagy Lajos novelláinak 1930-ban megjelent gyűjteményéről (Lecke) például így írt: „Külsőre, belsőre újdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel természetszerűen összefügg, az anyagnak, az általánosan emberinek és társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művében kitetszik, hanem a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát, hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása.”31 József Attila nem hízelgő, de igazságos bírálata a magyarországi és általában a magyar nyelvű proletárirodalom alkotásairól abból a felelősségtudatból indult ki, amelyet a közéleti témát választó írónak éreznie kell és abból a meggyőződésből, hogy a szocialista irodalom, és ábrázolásmód fölényben van az elmúlt korok művészi módszereivel szemben. Fiatalságunk és a népművészet című cikkében (1932) ezt írja: „A jövő kultúráját az az osztály fogja megalkotni, amely a jövőt megteremti. 133