Gerskovics, Alekszandr: Az én Petőfim. Cikkek és tanulmányok (Budapest, 1979)
II. Élő klasszikusok
tő számára az adott társadalomban a művészet sorsa elszakíthatatlanul összefügg a világ sorsával, amelyre ránehezedett a fasizmus árnyéka; a béke ellenségei egyúttal a költő legnagyobb ellenségei is, a béke védelmezői pedig minden művész védelmezői is egyben. Erről ír A mai költő feladatai című cikkében is: a „költők örök ellenfeleinek” nevezi azokat, akik szellemileg megrontják a tömegeket. Ám különös erővel és hittel szólal meg ez a költői és művészi hitvallás az utolsó programadó versben, az Ars poeticában (1937. április-október), amely ezekkel a nagyszerű sorokkal kezdődik: Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? A gyönyörű versben a költő mintegy megvonja élete mérlegét, és a legmagasabb rendű filozófiai általánosításokig jut el: Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. És mintegy politikai nézeteit summázva utólszor kifejezi a Szovjetunióhoz mint a szabadságszerető törekvések reménységéhez való viszonyát: S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. Megjegyzendő, hogy ez a versszak az egyik változatban a záróstrófa. Hogy ezen a nyomatékos záróakkordon mennyit 140