Gerskovics, Alekszandr: Az én Petőfim. Cikkek és tanulmányok (Budapest, 1979)

II. Élő klasszikusok

Ismerjük Ady Endre, József Attila, Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza, Tersánszky Józsi-Jenő, Radnóti Miklós, Nagy Lajos műveit... E névsorhoz nemrég csatlakozott Kosztolányi Dezső, akinek Édes Anna és Pacsirta című regényei (Rosszijanov fordításában) kiegészítették a két háború közötti magyar irodalomról alkotott képünket. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy máris kimerült a magyar klasszikus irodalom forrása. Korántsem. Meg kell még ismerkedni Csokonai Vitéz Mihály, a nagy életszerető, epikureista-demokrata költő verseivel, Kölcsey Ferenc szónoki művészetével, Petőfi társainak, a Fiatal Magyarország körének költőivel, Madách más drámáival, Krúdy Gyula, a „magyar Turgenyev” humanista életművével, és a névsort még folytat­hatnám. A népek közötti kulturális értékek cseréjének egyik törvényszerűsége az, hogy minél több új jelenséget és tényt is­merünk meg a másik nép kulturális életéből, annál inkább tö­rekszünk a teljességre. A más nép irodalmával való megismer­kedés folyamata hasonlatos az utazó sorsához, aki minél mélyebbre hatol valamely országba, annál több érdekes fel­fedezést tesz: először mintegy madártávlatból látja a tájat, és csak később kezdi igazán megismerni és értékelni a látotta­kat. Lényegében most, hogy már képet alkothatunk a magyar irodalom legfőbb vonásairól, igen közel jutottunk a magyar nemzeti kultúra eredetiségének tudatos és jó értelemben vett kritikai megismeréséhez. Csak most láthatjuk a különbséget például Kisfaludy Károly és Sándor, Molnár Ferenc és Móricz Zsigmond között, vagy hogy a mai irodalomból vegyünk példát, Hidas Antal és József Attila költészete között, Fehér Klára Nem vagyunk angyalok és A teremtés koronája című, a szovjet színpadokon az ötvenes évek végén látott darabjai, továbbá Örkény István Tóték és Macskajáték című groteszkjei között, amelyeket a szovjet színpadon a hetvenes években mutattak be. íi* 163

Next