Gilbert, Katherine Everett - Kuhn Helmut: Az esztétika története (Budapest, 1966)
II. fejezet: Platón
ges egyediséget kivetítő cselekedetet lát. Nem bontakozhatott ki olyan művészetbölcselet, amely eléggé dinamikus ahhoz, hogy aktívnak lássa a művészi állásfoglalást és kifejezést, és ugyanakkor eléggé tárgyilagos legyen ahhoz, hogy a valóságra vonatkoztassa az alkotást. Ezt a dinamikus tárgyilagosságot, intellektus és ábrázolás, teremtés és tükrözés egységét a marxista esztétika vállalja tudományos következetességgel. Ez a művészetbölcselet tárja fel az alkotói integritás történelmi feltételeit. Ez fedi fel logikai lényegét, tudatosság és realizmus szintézisét az emberiség érdekeit képviselő osztály művészetében. Ezt a tudományos megfejtést „veszi vissza" a proletkulttól a zsdánovi teórián át az avantgardizmus indokolásáig az intellektualitást „schillerkedő" szellemben direkt-tudatossággá leszűkítő, az ábrázolást önkifejezéssé szegényítő törekvés. S ez előtt torpan meg Plehanovtól Lukácsig az ábrázolást szemlélődő módra értelmező, mimétikus koncepció. Mindkét álláspontból hiányzik annak elméleti tudomásulvétele, hogy a marxi esztétika a kor művészi maximumát észlelő kritikai orientáció bölcseleti végiggondolása. A tulajdonképpeni esztétikai korfeladat előtt torpannak meg a „tévedő" vonulatok képviselői, nem tudják lefordítani a bölcselet nyelvére azt a művészetet, Gorkij és József Attila költőiségét, amely intellektuális tudatossággal tör a konfliktusok sodrába ágyazott, harmóniát teremtő ember világának megragadására. A marxizmus a vetélytárs módján jelen van a hanyatláskori polgári esztétika történetében is. Kezdetben csak az el nem érhető kormaximum mögötti elmaradás, az objektív értékkülönbözet utal rá. Elidegenedés és emberség, intellektus és alkotás viszonya egyre több vonatkozásban vált felismerhetetlenné a modern polgári esztétika fejlődésében. A pozitivista esztétika mindjárt kezdetén, a Guizot-hoz és Sainte-Beuve-höz kapcsolódó Taine „Philosophie de l'Art"jában úgy elegyíti a milieu, a faj és az eszmény elvét, hogy ebből éppen a művészet reális centruma sikkad el. A művészet társadalmi ember-központúsága helyett a centrum eltolódott egyfelől a közvetlen környezet, a származás, a földrajzi feltételezettség irányába (ez a törekvés él tovább a „baloldali" esztétikában a vulgárszociológia módján); másfelől a biológiai determináns, a faj elve felé, ahonnan Gobineau konzekvensen juthatott el a fasizmus irányába vágó kultúrfilozófiához, és ezek visszahatásaként a kifejezés irányába, az egyeztető módra megőrzött romantikus hagyomány „eszményítő" elvének alapulvételével. Az osztálykonfliktusokban lélegző ember művészi ábrázolásának értelmezésére vállalkozó marxizmushoz képest Taine a társadalomtörténeti meghatározottság mikroszociológiai, biologizáló és eszményítő megkerülését kezdeményezi. Az az esztétikai fejlődés, amely Schopenhauertől Nietzschén át vezet Heideggerhez, egyre közvetettebben, egyre több kritikával színezetten védelmezi a polgári világrendet, és ezért egyre fátyolozottabbá válik a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszonya. Az esztétizáló pesszimizmustól a hatalomra törő akarat romantikus aktivizmusán át a kétségbeesés, a szorongás, a világba kivetettség katasztrófabölcseletéig vivő út ékesen szemlélteti ezt a folyamatot. Schopenhauer még nem foglalkozik a marxizmussal. Esztétikája XXVIII