Gilsenbach, Reimar: A szomjas föld. 6000 év küzdelme a vízért (Budapest, 1964)
A technika beavatkozik
A bányászok azonban nemcsak ezeket a rendkívül fejlett vízemelő szerkezeteket alkották meg, hanem ugyanakkor a vízellátás bámulatos rendszerét is létrehozták. Állandóan gondoskodniok kellett ugyanis a vízemelő gépezetek működését biztosító rácsapódó vízről. A freibergi kerületi vízgazdálkodási intézet tervei között mind a mai napig fennmaradt a bányászati vízgazdálkodás egyik emléke. A tervek egy részét Martin Planer a 16. század vége felé összefoglalta. Számos patakkal összekötött mesterséges árkok egész hálózata szállítja a bányákhoz a gépek működtetéséhez szükséges rácsapodó vizet. Ha hegyek állták az árok útját, akkor a vizet egyes szakaszokon a föld alatt, úgynevezett lecsapoló árkokban vezették. Gondoskodtak arról is, hogy a nyári száraz időszakra elegendő vizet tároljanak. Evégett az árokrendszerbe mesterséges tavakat is iktattak. A legnagyobb közöttük a grosshartmannsdorfi tó volt, ez r,68 millió köbméter vizet tárolt! Az árokrendszert ügyesen alkalmazták a magassági szintvonalakhoz, és így mind tovább terjeszkedett a hegyvonulat gerince felé. r882-ben aztán Neuwemsdorfnál átvezették a vízválasztó alatt, elérték a Flöha folyót, és vizének egy részét elvezették a freibergi kerületbe. A bányászok nemcsak egyszer használták a rácsapódó vizet. A bányák belsejében is felállítottak vízkerekeket, ily módon a freibergi körzetben egymás után nyolc-kilenc 10 méter magas kereket hajtott a víz, amíg végül a legmélyebb tárnán át kijutott a szabadba. Világszerte ismertté vált az T844 és 1877 között épített, 14 kilométer hosszú rothschönbergi tárna, amely az árokrendszer végén összegyűjti a talajvizet és a rácsapódó vizet, majd Meissennél bevezeti a Triebisch folyóba. Ma már a vízkerekek nem forognak többé, de a régi vízépítési létesítmények még mindig szolgálják céljukat: ellátják vízzel a bányákat és ipari üzemeket, Freiberg város ivóvízének egy részét szolgáltatják és a Három Testvér-aknában egy földalatti villanyerőmű turbináit hajtják. A bányászok mesterséges árkai olyan helyekre juttatták el a vízierőt, ahol eredetileg nem állott rendelkezésre. De mi történt, ha a vízierőt igénylő bányák olyan magasan települtek a hegyen, hogy nem vezethették fel hozzájuk a gépek hajtásához szükséges vizet? Ezt a feladatot igen szellemes találmánnyal oldották meg: az erőt ide-oda lengő hajtórudazattal vitték át. Bad Kösenben a fürdővendégek útja a sóbepárló házhoz az egyetlen épségben maradt hajtórudazat mellett vezetett el. Csikorogva-recsegve lengtek ide-oda a szabadon felfüggesztett farudak. A Saale-folyón, odalenn forgó vízkerék erejét továbbították a szivattyúkhoz, amelyek a sós vizet a bepárló berendezéshez juttatták. A régiek vízhasznosítási tudománya a marly-i vízgéppel érte el fejlődésének csúcspontját. A terv egy uralkodó őrült ötletéből született, és a gép inkább különös volt, mint hasznos. XIV. Lajos ugyanis a marly-i erdőtől nem messze, elragadóan szép környezetben építtette fel versailles-i kastélyát. Nem volt azonban elég víz az udvartartás igényeinek kielégítésére és a szökőkutak üzemének biztosítására. A király kívánságára és parancsára tehát a Lüttich környékéről származó Swalm Renkin és Arnold de Vilié olyan gépezetet szerkesztett, amely Fort Marlynál a Szajna egyik mellékágából vizet emelt ki a versailles-i kastély számára. Belidor Architectuia Hydraulica című művében így ír erről a gépezetről: ,,A gép 14 vízkerékből áll, ezek mindegyike vízszivattyút mozgat. A szivattyúk rákényszerítik a vizet, hogy felemelkedjék a hegy csúcsán álló toronyba. A toronyban összegyűlt víz különböző csöveken keresztül ismét kifolyik, mégpedig a falazott 10* 147