Gilsenbach, Reimar: A szomjas föld. 6000 év küzdelme a vízért (Budapest, 1964)
A tengerek és foglyok élővilága
Ha a növény gyökerei nem szívhatnak nedvességet a közvetlenül a talajvíz szintje fölött húzódó rétegekből, úgy asztály idején gyorsan elszáradnak. Ez a „szívótér", amelyből a víz hajszálcsövesen emelkedik fel, a homokos talajoknál sokkal keskenyebb, mint az agyagos talajoknál. Ebből roppant nehézségek következnek, ha valamely mocsár lecsapolásánál a talajvíz szintjét a kellő magasságban akarjuk tartani. Gyakran néhány deciméteren múlik minden. Ha helyesen hajtják végre, a víztelenítés hatása igen áldásos. A talaj vízforgalma megélénkül, felvevőképessége emelkedik és a nagyobb mennyiségű csapadék is könnyen elszivárog, a teljes vízmennyiség is egyenletesebben folyik el. Ha a talaj vízháztartása mindenütt megfelelő lenne, számos völgyzáró gát építését takaríthatnók meg. A víztelenítés kedvező hatása sokoldalúan érvényesül: a tápanyagok nagyobb térben és alkalmasabban oszlanak el, a talaj is jobban szellőzik. A trágyából felszabaduló tápanyagok egyenletesebben oszlanak el és jutnak a növényekhez, a humuszképződés kedvezőbb, a talaj gyorsabban melegszik át, tavasz idején könnyebben szárad. Ily módon korábban kezdhetnek bele a mezőgazdasági munkába, és nagy területek intenzív művelése válik lehetővé. Ha azonban a víztelenítést helytelen módon hajtják végre, nemcsak előnyökkel, hanem káros hatásokkal is számolnunk kell. Olyan házban nevelkedtem, amely mögött legelő terül el. Agyagos, tápanyagokban gazdag talaját mindenkor dús fű borította. Egy kis területen azonban, amely abg volt nagyobb mint az ökölvívók szorítója, forrás tört fel. Itt a talaj túlságosan nedves volt, és csak gyengébb minőségű fű nőtt rajta. Egy élelmes építési vállalkozó rábeszélte a parasztokat, hogy az egész mezőt alagcsövezzék. Hallgattak is rá. Amikor nagysokára viszontláttam a legelőt, a fű a hosszú ideig tartó aszály után kiszáradt. A parasztok elmondták, hogy amióta a rétet alagcsövezték, egyre kevesebb fű terem rajta. Igaz, hogy eltűnt a forrás körül a nedves földterület, sőt maga a forrás is elapadt, ez azonban nem tette jóvá a kárt. A Középhegység egyes legelőin is kárt okozott a túlhajtott víztelenítés, mert az alagcsövezés egyúttal a tápanyagokat is kimosta a talajból. Emil Adolf Rossmässler egy évszázaddal ezelőtt írt, de még ma is megszívlelendő könyvében, amelyben a vízgazdálkodás kérdéseivel foglalkozik, az alagcsövezést „a módszeres kilúgozás rendszerének" nevezte. Ami az egyik helyen beválik, másutt talán csak bajt okozhat. Valamennyi körülménnyel számolni kell, mert az esztelen, erőszakolt víztelenítés éppen a céljával ellentétes hatást éri el. Gyakran fordul elő, hogy helyi sikereket érnek el, ugyanakkor valahol messze súlyos károk keletkeznek. Ha a hegyi legelőkön mindenütt meggyorsítják a víz lefolyását, úgy ez a folyók alsó folyásán pusztító árvizeket idézhet elő. Azt, hogy a vélemények — a talajviszonyok pontos ismeretének hiánya miatt — mennyire különbözők, bizonyítják azok a területi adatok, amelyeket az egyes szakértők Németország víztelenítésre szoruló területeinek nagyságára vonatkozóan megadnak. Megállapításaik rendkívül széles határok között ingadoznak. A Német Demokratikus Köztársaságban ez idő szerint jóval több, mint 400 000 hektár mezőgazdasági területet víztelenítenek. A Vízgazdálkodási Intézet becslése szerint azonban még több, mint kétszer ekkora terület szorulna rá. Nagyrészt olyan talajokról van szó, amelyeket időszakosan víztelenítenek ugyan, a csapadékszegény időszakban viszont öntözni kell őket. <58