Gyertyán Ervin: A múzsák testvérisége. Összehasonlító esztétikai vázlat (Budapest, 1966)
II. A művészeti ágak sajátosságai
jának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, szóval, csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható. A csézában egy úr ült, nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is sovány, nem lehetett volna ráfogni, hogy öreg, de azt sem, hogy valami nagyon fiatal. Megérkezése a városban semmiféle izgalmat nem okozott, nem is volt benne semmi figyelemre méltó” — akkor konkrét és érzékletes képet alkot egy utazó megérkezéséről egy kisvárosba. Ez a kép azonban csupa tényállításból áll, és ahhoz, hogy kép kerekedjék belőlük, az szükséges, hogy minden állítását teljes valóságértékűnek fogadjuk el. Amikor azonban — hogy lírai szövegét idézzünk — József Attila azt írja: Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. — Vagy amikor Petőfi azt írja: Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság — Minek nevezzelek? 123