Gyertyán Ervin: A múzsák testvérisége. Összehasonlító esztétikai vázlat (Budapest, 1966)
III. A művészi absztrakció a különböző művészetekben
megragad és konkrét formában elénk állít, holott azok az eszközök, amelyekkel rendelkezik, s amelyeket ábrázolásukra felhasznál, éppen ennek a mozgásnak valamiféle megállításából, megmerevítéséből vagy dekonkretizálásából származnak. Marx és Engels fiatalkori, a materialista dialektikát megalkotó műveikben — a Freuerbachtézisekben, A szent családban, A német ideológiában — amikor meghatározzák a dialektikus gondolkodásmód különbözőségét a megelőző szemléleti materializmustól, világosan rámutatnak arra, hogy a valóságnak csak szemléleti, csak érzéki, csak tárgyként való felfogása nem vezethet a valóságos társadalmi-történeti öszszefüggések, igazságok tükröződéséhez, felismeréséhez. Csak ezek révén a gondolkodás „sohasem jut el a valóban létező, tevékeny emberekhez, hanem megáll »az ember-« elvontságánál...” Ugyanakkor Hegeltől azt halljuk, hogy „a művészet arra hivatott, hogy az igazságot az érzéki-művészeti alakulat formájában fedje fel, vagy — hogy egy másik dialektikusán gondolkodó tanút említsünk — József Attila is azt állítja, hogy a művészetben szemléletileg folyó (tehát érzéki, tárgyszerű) forma adja a tartalom jelentését (stb.). Egész addigi okfejtésünk, amely a művészetet konkrét absztrakciónak fogja fel, azt bizonyítja, hogy minden művészet sajátossága érzéki-szemléleti kifejező eszközeiből származik. Hogyan egyeztethető össze e két követelmény: a művészetekre kötelező érzéki szemléletesség egyfelől, másfelől a csak érzéki-szemléleti felfogás Marx által kimutatott statikus, mechanikus, az elvont embernél megálló jellegének — a művészi elevenség látszatához, illúziójához ugyancsak kötelező — feloldása, túlhaladása? Vagyis más szóval: hogyan lehetséges az érzéki-emberi tevékenységnek — mint a művészetek par excellence tartalmának — érzéki tárgyként (műtárgyként) való szemléletes megjelenítése a műalkotásban? 157