Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
- jószerével az első pillanattól - a „falukutató írók” művei mellé, hogy „szegődik” Radnóti bölcs, értő kritikusává. Vagy utalni arra, hogy - bár érdeklődésének, munkásságának középpontjában a szocialista irodalom (s a társadalom forradalmi átalakítása) állott - Joyce-tól Thomas Mannig, Prousttól Babitsig érzékenyen ismeri fel és fogadja el kora nem szocialista értékeit. Ebbéli képességét és fegyelmét a leghívebben talán az „Erdélyi-ügy” jellemezheti. 1937-ben a kommunista és zsidó származású Bálint György a megjelent „vérvádas náci vers” után is le tudja írni Erdélyi Józsefről, őt elítélve, de a baloldali túlzókkal is vitázva, hogy Erdélyi „kétségtelenül kiváló költő, a háború utáni magyar lírikus nemzedék legjobbjai közül való”. Aligha vitatható tehát, hogy a Bálint György-József Attila kapcsolat „nyitányát” egyfelől a minőség tisztelete határozza meg. De korántsem csak ez. Bálint ebben az időben már tudatosan keresi a „maga művészeit”. Túl van a bankigazgató Bálint Ármin fia az elvont, romantikus kapitalizmusellenes lázongáson ekkor; marxista vagy - ahogyan Gondos Ernő, életrajzának írója fogalmazott könyvében „Bátran föltételezhetjük, hogy ebben az időben már elméletileg képzett kommunista.” Bizonnyal ez a másik fontos determináns, amely József Attila költészetének megértéséhez, megszereléséhez viszi. Ez a költő volt az egyik nagy kortárs alkotó, akinek művészetében mind magasabb szinten látta realizálódni a művészetről, annak jellegéről, hivatásáról vallott felfogását Bálint György. 59