Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)

Eleven örökség

RÉVAI JÓZSEF: JÓZSEF ATTILA Hosszú időn át nem épült be az irodalomról való magyar marxista, kommunista gondolkodásba a teljességében meg­értett József Attila-életmű. Nem épült be a felszabadulás előtt Bálint György kritikáival sem. Pedig ezek az írások az időszak József Attila-irodalmának kiemelkedő darabjai, álta­luk jutott kritikánk a legközelebb ennek a költészetnek a lé­nyegéhez. Egyetlen ponton azonban - abban a kérdésben, amely a felszabadulás utáni József Attila-értékelésnek soká­ig a „neurotikus” pontja lesz - Bálint György is bizonytalan volt. Az „elszigetelődésről, önmagába merülésről” valló ver­sek útján járó József Attilát is szemügyre vevő 1935-ös kritikáját (József Attila versei) így zárja: „József Attila, úgy látszik, eljutott önelemzése során addig az ősi határvona­lig, melyen túl már nincsen semmi. Most már mintha min­dent felderített és tisztázott volna termékeny magányában. Minden nagy és lelkiismeretes magába merülésnek megúju­lásra kell vezetnie. Ez a megújulás ennél a nagyszerű költő­nél sem maradhat el, és útja csak egyfelé vezethet: vissza a világba.” Három esztendővel későbbi, megrendítően szép írása (A fájdalom zsenije) ismét említi az elvonulást a külső valóságtól, „a sértett, megsebzett befelé fordulást”, s ha pontosan jelzi is, hogy a „lélek mélyrétegeinek homályos rémségei versenyeznek most a külső világ kínzásával”, írása 105

Next