Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
RÉVAI JÓZSEF: JÓZSEF ATTILA Hosszú időn át nem épült be az irodalomról való magyar marxista, kommunista gondolkodásba a teljességében megértett József Attila-életmű. Nem épült be a felszabadulás előtt Bálint György kritikáival sem. Pedig ezek az írások az időszak József Attila-irodalmának kiemelkedő darabjai, általuk jutott kritikánk a legközelebb ennek a költészetnek a lényegéhez. Egyetlen ponton azonban - abban a kérdésben, amely a felszabadulás utáni József Attila-értékelésnek sokáig a „neurotikus” pontja lesz - Bálint György is bizonytalan volt. Az „elszigetelődésről, önmagába merülésről” valló versek útján járó József Attilát is szemügyre vevő 1935-ös kritikáját (József Attila versei) így zárja: „József Attila, úgy látszik, eljutott önelemzése során addig az ősi határvonalig, melyen túl már nincsen semmi. Most már mintha mindent felderített és tisztázott volna termékeny magányában. Minden nagy és lelkiismeretes magába merülésnek megújulásra kell vezetnie. Ez a megújulás ennél a nagyszerű költőnél sem maradhat el, és útja csak egyfelé vezethet: vissza a világba.” Három esztendővel későbbi, megrendítően szép írása (A fájdalom zsenije) ismét említi az elvonulást a külső valóságtól, „a sértett, megsebzett befelé fordulást”, s ha pontosan jelzi is, hogy a „lélek mélyrétegeinek homályos rémségei versenyeznek most a külső világ kínzásával”, írása 105