Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
inkább a József Attila-líra két vonulatának eltérését, mintsem szerves együvé tartozását emeli ki. Nem szándékozunk részletesen elemezni az irodalomtörténet-írás, a kritika József Attila-képét. Ezúttal Bálint Györgyre is csupán azért utaltunk, hogy jelezzük: a legjelentősebb kortársak egyikét, az eszméiben a költővel rokon Bálint Györgyöt is fogva tartotta már József Attila költészetének „kettőssége”. Hosszú idő telik el, amíg megszületik az ezzel a kérdéssel is szembenéző, ezt is megoldó irodalomtörténeti munka, Révai József egységet alkotó két József Attila-tanulmánya, az 1956-os József Attila és az 1958-as József Attila-problémák. Többször megjelent mindkét írás, legutóbb Révai Válogatott irodalmi tanulmányainak újabb kiadásában, s ha csak ezeket adná a most publikált vékony könyv, itt, ilyen terjedelemben felesleges lenne szólni róla. Részben azért, mert Szabolcsi Miklós Révai megállapításait beépítő, illetve vitató munkái, Gyertyán Ervin írásai, hatkötetes irodalomtörténetünk vonatkozó fejezetei foglalkoztak - többek között - érdemben Révai tanulmányaival. Részben pedig azért, mert az általunk nyitottnak tekintett kérdésekkel, így például a „népies líra” problémáival csupán érvelő, bizonyító tanulmányban érdemes foglalkozni. Szerencsére azonban a kiadó ezúttal nem egyszerű utánközlésre vállalkozott, hanem közzétette Révainak a József Attila-tanulmányokhoz tartozó jegyzeteit és Erki Edit rokonszenves eligazító, helykijelölő, rendkívül izgalmas kérdéseket felvető előszavát, gondos és alapos, az újabb kutatási eredményeket is felhasználó jegyzetanyagát. Révai jegyzetei érdekesek, közlésre érdemesek volnának akkor is, ha csupán betekintést engednének egy jelentős politikus, gondolkodó, irodalomtörténész műhelymunkájába. Adott esetben azonban lényegesen többről van szó. Arról, hogy általuk immár lényegesen pontosabban érthetők, értel-106