Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
Az úthoz azonban érdemes is, szükséges is hozzátenni néhány adalékot. „Alapos tanulmánynak kellene vizsgálnia, hogy a magyar párt miért nem tűzte zászlajára 1945 után József Attila költészetét” - írja az előszóban Erki Edit. Meghökkentően hangozhat a válasz, de tény, hogy ez megtörtént. Pontosabban: ennek a kísérlete megtörtént. Lukács György írásaiban először, ismereteink szerint, 1944-ben bukkan fel József Attila neve. Utalásszerűén, de már a legnagyobbak sorában (Megosztottság vagy összefogás?). A következő esztendőben (Pártköltészet) már megfogalmazza Lukács a Petőíi-Ady-József Attila fejlődési vonal gondolatát, s innen ismétlődően szól újra és újra erről a kérdésről. 1946-ban együtt említi Bartókot és József Attilát (Népi írók a mérlegen), 1947-ben pedig (Régi és új legendák ellen) a következő sorokat írja: „A magyar irodalomtörténet gyökeres revíziója múlhatatlanul szükségesssé és sürgőssé vált. Ennek a revíziónak tengelykérdése annak megállapítása, hogy a magyar irodalom központi alakjai a nagy forradalmi költők: Petőfi, Ady és József Attila.” Furcsa paradoxon ez. Lukács érdemben sem a felszabadulás előtt, sem később nem foglalkozott József Attilával. (Talán el lehetne már hagyni azt a jelen könyv előszavában is idézett levélrészletet, amelyben József Attila Lukács véleményét írja meg nővérének. Annál inkább, mert a megállapításhoz nem ad alapot a költő addigi életműve, s egy későbbi interjúban - Kritika, 1972. 5. sz. - éppen Lukács György mutat rá: tréfás-udvarias bók volt ez, nem komolyan veendő állítás.) Ugyanakkor Lukács pontosan látja József Attila helyét a magyar irodalomban, sőt 1945-ben, mintegy előre „védve” a költőt, Leninre hivatkozva szól a kétségbeesés szabadságáról, József Attila tragikus kiúttalanságérzetének szükségszerű, jogos voltáról. 108