Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
Ugyancsak 1945-ben hangzik el Horváth Márton előadása (József Attila költészete), amely példaként, mérceként említi, elemzi József Attilát (Derkovitsot is mellé sorolva), s ezt a későbbi, 1950-es részleges visszavonás nem érvényteleníti számunkra. Tegyük az említettekhez az Erki Edit által kiemelt Révai-gondolatokat, s már ezekből látható: volt ilyen szándéka a magyar pártnak. (Más kérdés, hogy egy „Lobogónk, József Attila” jelszó sem változtathatott volna az 1949 utáni néhány esztendő gyakorlatán.) Révai József Attilaértékelése egy ideig Lukácséval párhuzamos. A fordulat, saját korábbi véleményének felülvizsgálata 1950 táján lehetett, hiszen az MDP 1951 februárjában tartott II. kongreszszusán elmondott beszéde mutatja először torzultnak, elfogadhatatlannak József Attila-képét. Ennek az egyik oka nyilvánvalóan az, amit Erki Edit említ: a szektás hibák, a szektás szemlélet eluralkodása. Ez lehetett a döntő ok. De szerepet játszhatott még egy sor tényező. Utaltunk arra írásunk elején, hogy Bálint Györgynek is nehéz kérdést jelentett J ózsef Attila lírájának kettőssége. Nem tudta megnyugtatóan feloldani, magyarázni. Horváth Márton 1945-ben már szembe sem nézett alaposan ezzel a problémával. Feltehetően Révai sem. A költő példa lett, de abban a pillanatban, ahogyan a kor kultúrpolitikai kívánalmai törvényszerűen összeütköztek a József Attila-modellel, ez a „feledékenység” visszaütött, és szükségessé vált József Attila revíziója. (Nem csak az övé.) Ha valamit, hát ezt az önmagával szemben is kíméletlen őszinteséget, könyörtelen igazmondást aligha igényelte ez az időszak. Hogy ez mennyire így volt, s hogy mindez ugyancsak hozzátartozik Révai József gyakorta említett tragédiájához, azt két esztendő példásan mutatja. 1951-ben elhangzott Révai beszéde, 1952-ben pedig (Vita irodalmunk helyzetéről) lefegyverző érveléssel, mégis átláthatóan a jelen, 109