Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
az ötvenes évek elejének költészetétől tagadja meg Révai a vívódás, a kétségbeesés jogát. S itt egy újabb paradox vonás jelentkezik: miközben érvényt akar szerezni a kultúrpolitikai kívánalmaknak, mintegy „visszalopja” József Attilát: „Ady Endre és József Attila szintén vívódott. Nemcsak a kifejezés nehézségeivel vívódtak, hanem lírájuk tartalmának is egyik jellegzetessége volt a vívódás. De ők az ország sorsa miatt vívódtak, a haladó erők gyengesége miatt, saját elszigeteltségük miatt. Még Petőfi is vívódott...” Ebben a benső vezérlést érezzük jelenlevőnek, ugyanakkor a költőt fegyverként használja azok ellen, akik - ugyan nem azonos indítékból - követni szeretnék a József Attila-i példát. Egyetlen esetleges adalékot még a József Attila-értékelés mélypontjához, 1951- hez: a Lukács-vita után vagyunk. Nem elképzelhetetlen - a további kutatás megerősítheti vagy cáfolhatja ezt -, hogy a József Attila-értékelésbe ez is belejátszhatott. Hiszen - ahogy utaltunk rá - 1945-ben Lukács György igazolta azt, amit néhány esztendővel később elvetettek. Mindezek után vagy ezzel párhuzamosan ment végbe Révai József önvizsgálata. Amelynek része volt József Attila költészetének újbóli „meg vallatás a”. S bizonnyal segített az emberi, tudósi válság, ennek leküzdése abban, hogy eljusson a pokoljáró József Attila teljes megértéséig, hogy irodalomtörténet-írásunkban először hiteles, egész képet rajzolhasson róla. Ezért, hogy tanulmányait nemcsak tudományos értéke, hanem a morális „teljesítmény” miatt is szívesen ajánljuk az olvasók figyelmébe. (1975)