Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
Ennek a történetét próbálom felvázolni, bevallottan polemikus szándékkal. Nem csupán önmagában fontos volta miatt, nem is csak azért, mert Bálint György József Attilarecepciója napjainkig nem épült be az irodalommal foglalkozók tudatába súlyának, jelentőségének megfelelően. Azért is, mert ugyan magyarázható, de meglehetősen egysíkú kép alakult ki József Attila és a párt, illetve József Attila és a kommunisták viszonyáról. Függetlenül attól, hogy Szabolcsi Miklóstól Gyertyán Ervinig számosán megkíséreltek árnyalt, pontos képet adni az említettekről. A tapasztalatok azt bizonyítják: a szakirodalom eredményei nem hatottákhatják át a József Attilával, életével, életművével foglalkozók tudatát; sematikus féligazságok rögződnek még azoknak a fejében is, akik egyetemeken tanulják, később iskolákban tanítják a magyar irodalmat. A megérteden, a magányos, a párttól, a kommunistáktól csak ütéseket, taszító reakciókat kapott József Attila szobra látszik megmerevedni. Szükséges hát arra is figyelmeztetni a költő hetvenötödik születésnapján, hogy ez a „szobor” némileg elhibázott. S kiváltképp alkalmas erre Bálint György József Attiláról szóló írásainak, részben kettejük kapcsolatának vázlatos elemzése. Fliszen önmagában az a tény, hogy századunk legnagyobb magyar marxista publicistája, kiemelkedő kritikusa - a kommunista Bálint György - 1932-től ott állt, nemszekundánsként, nem fegyverhordozóként, hanem értékelő és felismerő, egyszersmind vitázó kritikusként József Attila mellett, elemezte-népszerűsítette költészetét 1937 után is, jószerével az utolsó pillanatokig, jelzi már: hiányos, megtévesztő a köztudatban eleven elképzelés. 52