Hajdu Ráfis Gábor: Kritikák, esszék, tanulmányok (1970-1980) (Budapest, 1984)
Eleven örökség
több, ma is érvényes, József Attila költészetének alapvető sajátosságaira vonatkozó gondolatot. Feltétlenül hozzáteendő ehhez az is: nem ez a hang dominál József Attila életében. Tényszerűen éppen az az igaz - bizonyítják maguk az ismert írások -, hogy a kortársak nagy többsége nem tudta (tegyük hozzá, a halála után megértőnek mutatkozó polgári kritikusok, esszéisták sem), ki is tulajdonképpen József Attila. Említhetjük meggyőző példaként a korántsem marxista, ám felfedező kritikusnak is élvonalbeli Németh Lászlót. írt ő is a Külvárosi éjről. Ekkor már nem nevezte „bagótlan Kakuk Marcinak” József Attilát, mint tette volt 1929- ben, a Nincsen apám, se anyámról írva, de változatlanul fölényesen és lekezelően sorolja be a költőt a „megjelentek még” táborába, 1932 magyar líráját értékelve. Lényegében ez jellemzi álláspontját, még ha leírja is, hogy József Attilának „Van egy szép verse (Mondd mit érlel...), amely megérdemelné, hogy a magyar szegények újsága, ha volna ilyen, vezető helyen hozza”. Ebben a közegben feltűnő Bálint recenziója. Túlértékelni hiba lenne. Korántsem ő az első, aki elismerően szól József Attiláról. Ismerjük Juhász Gyula pályaindító írását, amelynek pátoszát, dicsérő jelzőit ugyan csak a későbbi versek hitelesítik, de - megjelent 1922-ben, a Szépség koldusában. Elismerő, sőt magasztaló szavakat, mondatokat Marer Györgytől, Ignotustól, Németh Andortól vagy Danziger (Agárdi) Ferenctől, Gergely Sándortól éppenséggel eleget idézhetnénk. Bálint írása azért vélhető mégis kiemelkedőnek, mert nem részértékeket fedez fel, hanem József Attila költészetének centrumához közelít. Idetartozik az is, hogy Bálint egyetlen tanulmányt sem írt József Attiláról; az a kép, ami néhány kritikájából kiraj-57