Hajnal Gábor (szerk.): A líra ma. Vallomások, esszék (Budapest, 1968)
II. Vers és valóság
A jelenkor költészete és a modern tudományos világkép József Attila szabatos meghatározása szerint a költő „az adott világ varázsainak mérnöke”. Amennyire igaz ez, épp annyira mindinkább igaz kezd lenni manapság az is, hogy a mérnök, a tudós, a feltaláló a megfoghatatlan vagy az eljövendő világ varázslójának tűnik fel — főleg azoknak, akik szellemi szárnyaikkal nem tudják követni a tudomány haladását. Magyarországon és külföldön, a szocialista országokban és a tőkés nyugaton az utóbbi években írásban és szóban sokat vitatkoztak az úgynevezett „két kultúra” problémájáról, a természettudományos és a humán műveltség viszonyáról, arányairól, ellentmondásairól. Olykor ilyesféleképpen is megfogalmazódott a kérdés: ki a jelenkorban a jövendő eszményi alakja — a költő vagy a mérnök? A vagylagos kérdésfeltevés természetesen naivul értelmetlen. De — valljuk meg — abban voltaképp egyetlen komoly ember sem kételkedett, hogy a mérnök (tudós, feltaláló stb.) a jövendő embere, abban viszont sokkal többen — olykor maguk a költők is —, hogy a holnap igényt tart-e majd egyáltalán poétákra. Rögtön elöljáróban bevallom, hogy magam — költő létemre — azok közé tartozom, akik hisznek a költészet jelenében és jövőjében, de egyáltalán nem úgy képzelik el a szocializmusban a kultúra harmonikus kibontakozásást, hogy a művészek és a természettudósok addig küzdenek egymással, míg az egyik tábor majd legyőzi a másikat, s a legyőzött szolgája lesz a győztesnek, hanem úgy, hogy tudatunkban nagy vonalakban kialakul az anyagi világ egységes képe, az az egyetemes materialista világkép, amely — a részletes ismeretek hiányában is — lehetővé teszi, hogy az ember, a saját szakterületén kívül is, legalább otthonos bizalommal, értetlenség és viszolygás nélkül közlekedjék az ismeretek és képzetek birodalmában. GARAIGÁBOR o* 147