Hajnal Gábor (szerk.): A líra ma. Vallomások, esszék (Budapest, 1968)
II. Vers és valóság
A messze oly közel már, akár egy macskaugrás, Ezer mérföld a hangom, s róla azonnal tud más. Ha szólalok szobámban, a föld felel nekem. Magasba száll az ember, a gyönge, s kék egek Csúcsain lel új törvényt s talál új tényeket. Ember, meddig maradsz te a rossz szolgája még ? Ideje már, hogy egyszer magad gazdája légy! (Szemlér Ferenc fordítása) A vers logikája — tudományosan is — helytálló (evidens, hogy az embernek az égbolt meghódítása korában a maga gazdájává kell lennie, másként, az egyetemes összefüggésekből egyetemes konfliktusok támadnak) — s mégis, sajátosan és csakis a líra formanyelvén kifejezhető és meggyőző logika ez, az a törvényértő szabatos beszéd, amelyre József Attila azt mondta, hogy: „a líra logika, de nem tudomány”. Ez a költői logika volt az — a gyakorlatba átültetve —, amely a fasiszta megszállás idején a bolgár Vapcarovot és a jugoszláv Kovacicot — éppen világnézeti tisztánlátásuk jóvoltából — arra ösztönözte, hogy verseikben forradalmi ellenállásra lázítsák népüket: a szocialista jövőért, mert tudták vagy sejtették, hogy minden bonyodalom, maga a költészet belső bonyodalmainak végső megoldása is csak ebből következhetik. Ez a felismerés varázsolt egy csapásra tömeg hatású költőt a korábban szürrealista Aragonból és Éluard-ból az ellenállási harc idején. Éluard maga mondja, hogy „nem jól tanulta a világos beszédet”, de az egyedül lehetséges harc vállalása egy csapásra megbarátkoztatja a — mégoly keserves — valósággal, egyszerre áttekinthetőbb és megfejthetőbb lesz számára a világ, s ez már világos beszédet követel az önkifejezés szükséglete szerint is a költőtől, meg azért is, mert visszatért a remény, hogy újra és mégiscsak életszükséglete lehet manapság is az embernek a vers, érdemes tehát érthetően, a ráció nyelvén szólni általa. 160