Hajnal Gábor (szerk.): A líra ma. Vallomások, esszék (Budapest, 1968)

II. Vers és valóság

Mert a proletárforradalmak kora nem csupán a Puskin, Shelley és Petőfi óta látszólag elavulttá vált forradalmár költő magatartását rehabilitálta és töltötte meg új tartalommal, hanem rehabilitálta és új tartalmakkal töltötte meg az intellektuális költészetet is. Bertolt Brecht és József Attila világszerte ékesen szóló s nyilvánvalóan mindmáig kimeríthetetlen tanulságokkal szolgáló példája ennek — s a tételes, idézetekkel fűszerezett bizonyítást talán ezúttal mellőzhetjük is. De a proletárforradalmak kora visszaadta a költészetnek a természetes néphűség és a „romantikus” lelkesedés pátoszát is, azzal a nem csekély különbséggel a korábbi idők efféle indulatai­hoz képest, hogy a lelkesedés iránya ezúttal nem csupán az érzelmi azonosulással egyenlő, hanem intellektuálisan, sőt a társadalomtudomány eszközeivel is pontosan „bemérhető”. A fiatal Illyés Gyula népi elkötelezettsége csupa lelkesültség — s még sincs benne romantikus álmodozás semmi, annál több a reális — a forradalmi társadalomtudománnyal egybehangzó — útmutatás, még akkor is, ha tudományos fogalmak nyomát se leljük benne. Az ifjú Hidas Antal forradalmi dalait tüntető tömegek veszik az ajkukra Közép-Európa nagyvárosainak utcá­in; s itt nem is csupán a lelkesedés újrafogalmazásáról van szó, hanem igényes költészet és a széles tömegek között — a polgári társadalomban — keletkezett szakadék eltüntetésének bátor kísérletéről is. Jiri Wolker így fogalmazza meg a korszakalkotó lelkesedést: vagyunk egy harcos haza katonái, királyunk a világ, közös lobogónk felettünk az estben úgy ring, mint almafavirág, már nem én vagyok én és ti nem vagytok, egy az életünk, húsz a kezünk, lengő pántlika lettünk, egybeszövődött bánatunk, örömünk . . . и 161

Next