Halász László: Művészet és pszichológia - Gondolattár 23. (Budapest, 1964)
A művészi tehetség
lemi erőfeszítés, az állandó érzelmi magasfeszültség olykor erején felüli teherpróba elé állítja. S mint az említett művészeknél is bekövetkezett, idegrendszerük egyensúlya helyreállíthatatlanul felborul. A nyomában fellépő kóros lelki megnyilvánulások, esetleg elmebetegség azonban náluk sem kelléke a nagy művészi tehetségnek, hanem sajnálatos következménye. Emellett számolnunk kell azzal is, hogy a személyiség pszichológiai normalitása — mint Caudwell bölcsen írja — épp olyan ritka, mint a látásé. Csakhogy, ez utóbbival szemben nem mérhető egzakt szabványokkal. A művész — noha korának embere — a kortársak életébe betörő, tudatukat megrázkódtató különösnek, újszerűnek a tükrözője. így csak a rendkívüli tapasztalatok normájával mérhető. Ez azonban nem szükségképp azonos a klinikai abnormalitással. Néhány kutatónak mintha fel is tűnne a klinikai szemléletmód indokolatlan alkalmazása. így például az amerikai Lucas, miközben Shelley személyiségének neurotikus összetevőit taglalja, így töpreng az olvasó helyébe képzelve magát: „Én szeretem Shelley költészetét, de nem érdekelnek benne a neurózisok.” S ez a megjegyzés, teszi hozzá, jogos. „Senkit sem lehet kényszeríteni, hogy a géniusz neurózisa iránt érdeklődjön, de senki sem feledkezhet meg róla.” Csakhogy arról 6* -83