Halász László: Művészet és pszichológia - Gondolattár 23. (Budapest, 1964)

A művészi tehetség

lemi erőfeszítés, az állandó érzelmi magasfeszült­ség olykor erején felüli teherpróba elé állítja. S mint az említett művészeknél is bekövetkezett, idegrendszerük egyensúlya helyreállíthatatlanul felborul. A nyomában fellépő kóros lelki meg­nyilvánulások, esetleg elmebetegség azonban náluk sem kelléke a nagy művészi tehetségnek, hanem sajnálatos következménye. Emellett szá­molnunk kell azzal is, hogy a személyiség pszichológiai normalitása — mint Caudwell böl­csen írja — épp olyan ritka, mint a látásé. Csak­hogy, ez utóbbival szemben nem mérhető egzakt szabványokkal. A művész — noha korának em­bere — a kortársak életébe betörő, tudatukat megrázkódtató különösnek, újszerűnek a tükrö­zője. így csak a rendkívüli tapasztalatok normá­jával mérhető. Ez azonban nem szükségképp azo­nos a klinikai abnormalitással. Néhány kutatónak mintha fel is tűnne a klinikai szemléletmód indokolatlan alkalmazása. így pél­dául az amerikai Lucas, miközben Shelley sze­mélyiségének neurotikus összetevőit taglalja, így töpreng az olvasó helyébe képzelve magát: „Én szeretem Shelley költészetét, de nem érdekelnek benne a neurózisok.” S ez a megjegyzés, teszi hozzá, jogos. „Senkit sem lehet kényszeríteni, hogy a géniusz neurózisa iránt érdeklődjön, de senki sem feledkezhet meg róla.” Csakhogy arról 6* -83

Next