Haynal Kornél: A sztyepptől a tundráig. Bolyongások, találkozások - Világjárók 147. (Budapest, 1982)
Anyácska
Anyácska A nagy folyó mindig titokzatos. Partján állva az ember elgondolkozik - a folyó az ihletője honnan jött, és merre tart, mivégre van a földön, mennyi az értelme annak, amit csinál. Olyan ez, mintha hirtelen szembetalálkozna az örökkévalósággal. A nagy folyam itt - vagy mindenesetre e tájon - volt már akkor is, amikor ember még nem élt a földön; sok évezrednyi történelem vonult el fölötte, sol vért mosott le, és sokszor hozott áldást az emberre. Látott népeke eltűnni, s látta mások megszületését. Népeket választott el - s népe két köt össze. Az örökkévalóság tanúja - József Attila szavaival; „múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai”. Talán ettől az érzéstől - talán nem is tudatosan - eltelve válik töprengővé, elgondolkozóvá, a titok keresőjévé az ember a folyam partján. Talán ez az alapja az emberi önvizsgálatnak s a legalább befelé forduló őszinteségnek. Mert itt - ha páncélba öltözötten is - pőrén áll az ember. Úgy,- ahogyan megszületett. És egyedül - önmagával. Talán ezért jönnek az emberek a folyókhoz életük fordulópontjain, amikor boldogok, vagy szomorúság érte őket. Hogy tükrébe pillantsanak, mint az anya mindig őszinte, tiszta szemébe, megerősítésért vagy vigaszért. Hogy megtanulják különválasztani a lényegest és lényeg telent, hogy megnyugodjanak, és ismét tiszta emberré váljanak. Mert a „bölcs és nagy” folyó előtt nem lehetnek titkok, s nem állhat meg az őszintétlenség; mint ahogyan az anya előtt ismét gyermekké válik mindenki. Így áll s töpreng az ember a nagy folyók partján ezer évek óta 87