Hegyi Béla: Latinovits. Legenda, valóság, emlékezet (Budapest, 1983)
Rekvin és utószó
nelmi szituáció alakult ki, hogy voltaképpen a művészetekkel, az irodalommal foglalkozóknak kellett vállalniuk az eszmehirdetó, a tanító szerepét is. „A halhatatlan poéták mindig napi politikusok voltak, úgy is, mint Krisztus Jézus - emlékeztetett Latinovits előadóestjének, Az izgága Jézusoknak bevezetőjében. — Ezáltal izgatnak ma is, akárhány évtized vagy évszázad távolából is. Aki pedig kiválasztott, létének szerteágazó hitgyökerét elvágja vagy elsorvasztja, elveszti a kommunával és a földdel való ősi viszonyát, az elhal az Időben és Anyagban. Az már a »mellékdalra« sem téma. Mert csak evvel az égi mechanizmussal és földi lélegzőgyökérrel terem a fa gyümölcsöt, csak így szül minden emberi közösségnek utánozhatatlan fényű, öröktüzű mondatokat.” Sehol a világon nincs erre precedens, hogy a politika közfunkcióját ennyire a művészet, az irodalom venné át, ilyen hőfokú társadalmi töltéssel rendelkezne. A mítoszok így többnyire akut problémát szőnek egyes halott vagy élő személyiség köré, amelynek esetleges közéleti motivációi krónikusan újrafogalmazódhatnak. A mítosz már megoldott vagy megoldásra váró kérdést lebegtet, történelmi korszakokat átúszó kitartással. Mindig „lehívható”, konzerválható, megtermékenyíthető. De mindig a valóságról, közhangulatról, lappangó feszültségekről ad jelzéseket.- Latinovits provokált. . .- És Ady, Petőfi, József Attila nem? Mi általában visszafelé, a múlttal vagyunk igazságosak és megbocsájtóak. A halottakkal megbékülünk. Latinovits konkrét helyzetben kritikusan lépett föl. Természetesen ő is követett el hibát, voltak gyengéi; nem akarom mentegetni például az alkoholizmusát, az ittas állapotban kirobbanó agresszivitását, bizonyos nacionalista túlzásait, kötekedő természetét. De indulatossága, dühe, éles szavai sosem Fart pour Fart hangzottak el, mindig valakinek szóltak, valami abnormitás ellen irányultak és mindig a jobbítás szándéka vezérelte őket. Az 6 védelmében mondom: a napsugár is megfürdik a pocsolyában, és mégsem lesz tőle sáros.- Chagallt meglátogatja az Angyal Vityebszkben — „Egyszer csak megnyílik a plafon, szárnyas alak ereszkedik le nagy zajjal, felhők gomolygásával telik meg a szoba. Hallom a szárny suhogást. . — és festői 361