Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén - Magyar história (Budapest, 1976)
A törökök világa
Despota szultánok és szolgarendű főemberek Ma is a történelem nagy kérdőjelei közé tartozik az, hogy miért kezd el hódítani egy nép, s miért éppen az s nem egy másik, amelyik a kezdetek kezdetén talán erősebb, nagyobb is nála. A szétesőben levő kisázsiai szeldzsuk birodalomban az önállósodó fejedelemségek legtöbbje jelentősebb volt az oszmán-törökök törzsénél, hosszabb helyi múltja is volt. Mégis ők estek áldozatul az újonnan jöttek terjeszkedésének. Az oszmán-törökök háborúit, mint általában a mohamedánokét, sokáig és előszeretettel magyarázták vallási indítékokkal. Az iszlám minden hivő, s elsősorban az uralkodók kötelességévé tette az igaz hit terjesztését, a szent háborút a hitetlenek ellen. Az akkori török írásokat olvasva valóban úgy érezhetjük, hogy harcuk mozgatóerejét ez a vallási parancs adta. A szultánok, „Allah árnyékai a földön”, „a szent háború gyeplőjét fordították” az ellenséges országok felé, a harcban elesettek „a vértanúság kelyhét ürítették ki”. A szultánok katonái, különösen a vallási fanatizmusban nevelt janicsárok, magukat nem töröknek, hanem muszlimnak, az „igaz hit harcosainak”, birodalmukat „a szent háború országának” tekintették, s Allah és Mohamed próféta nevével mentek a harcba. A gondolkodást nagyon erősen meghatározta a vallás szabta kötelesség - a mélyben azonban más mozgatóerők hatottak. A vallásháború parancsa a hódításoknak csak ideológiáját adta, nem pedig azoknak kiváltó oka volt. Gondoljuk meg: a szultánok hadserege akkor sem állt meg, amikor hitsorsosaival került szembe, a Próféta zászlaja alatt foglalta el Bagdadot, Kairót és a szent Mekkát is. S egy másik tény, ami a háborúk 14