Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja (Budapest, 1964)
Morális és normális
kettő — mutatis mutandis — a pozitívizmus egy válfaja, és tartózkodik a mélyebb „miért”-ek felvetésétől. Az amerikai antifasiszták ezért keresnek egy olyan pszichológiai iskolát, mely lehetővé teszi, hogy — Radnóti szavaival — „megjárják a lélek hosszát”, leássanak a felülettől a lényegig, megkeressék a gyökereket, választ kapjanak az alapkérdésre: vajon az ember természeténél fogva van-e kiszolgáltatva a legembertelenebb társadalmi hatalmaknak? Hogyan lehetne a pszichét úgy irányítani, hogy ezek a legmélyebb rétegek szépre és jóra váljanak fogékonyakká? Ezekre a kérdésekre vélik — ha nem is egészben, de részben — megtalálni a választ a freudizmusban. Hogy a freudizmus nemcsak az amerikai utópistáknál hatott ilyen irányban, azt számtalan példa mutatja. Elég itt József Attilára utalni, aki nem elsősorban és csupán saját betegsége miatt kezdett érdeklődni a freudizmus iránt, hanem megint csak az „őspatkány” miatt aki „terjeszt kórt miköztünk” s aki úgy láttatja a csecsemőt, amint „növeszti körmét és fogát”. Ugyanez a helyzet Thomas Mann-nál is. A freudizmus ezen írók, gondolkodók és költők számára nem irracionalista, hanem racionalista segédkonstrukció volt. Thomas Mann Freud tanulmányában világosan fejezi ki mindazt, amit ő és ifjabb kortársai Freudban kerestek és megtalálni véltek. Annak bizonyítékát, hogy az emberi psziché nagyon tagolt, „mély”, de hogy a legmélyebb szféra- sem megismerhetetlen. Bele lehet látni ebbe a „mélybe”, fel lehet fedni a lélek magábanvalóját, a tudatalattit. Méghozzá racionális eszközökkel, kérdésekkel és feleletekkel, visszaemlékezéssel és analízissel, nem pedig intuícióval. Igaz, létezik valami az emberi pszichében, melyet nem ural mindig a ráció, mely gyakran pusztít és pusztul is. De ez is megismerhető, s amennyiben megismertük, akkor megtudható, hogy milyen okok emelik gyakran a rádó fölé. S ha ezt 7 99