Hermann, Dieter B.: Az égbolt felfedezői (Budapest, 1981)
Aki felhőtlen éjszakán pillantását az égbolton hemzsegő csillagokra veti, aligha vonhatja ki magát azon hatás alól, hogy a csillagok - ellentétben a nyilvánvalóan gyorsan változó földi történésekkel - örök nyugalomban maradnak. Ezt a közvetlen hatást látszólag a hoszszabb időtartamú megfigyelések is megerősítik. Napjaink csillagos égboltja alig különbözik attól a képtől, amelyet a görög csillagászok majdnem 2000 esztendővel ezelőtt rajzoltak róla. Csalóka-e ez a kép? Vajon az égitestek „ősidők” előtt egyszerre jelentek meg, talán éppen egyszeri „teremtés” eredményeképpen? Vagy természetes módon keletkeztek-e, és az összes többi létezőhöz hasonlóan változásokon és fejlődésen átmenve, végül pusztulásra vannak ítélve? Az emberiség gyermekkorából származó mítoszokban, ezekben a kora ókori embereknek költeménnyé vált tapasztalataiban és nézeteiben érdekes gondolatok szerepelnek az örvénylő, fekete, határtalan káoszból keletkező Földről. Ámde nyilván a naptári időszámítás gyakorlati szükségletei, a napok és az évek változásának nyomon követése és a helymeghatározásnak a problémái kényszerítették rá az embereket arra, hogy kikutassák az összefüggést az év menete és az égbolton lezajló folyamatok között. Ha viszont a csillagászat valódi kezdetei után kutatunk, az emberi történelemnek abba a korai időszakába jutunk, amikor Mezopotámiában az Eufrátesz és a Tigris folyamok között, a Nílus deltájában és a