Hermann, Dieter B.: Az égbolt felfedezői (Budapest, 1981)

Aki felhőtlen éjszakán pillantását az égbolton hemzsegő csillagokra veti, aligha vonhatja ki magát azon hatás alól, hogy a csillagok - ellen­tétben a nyilvánvalóan gyorsan változó földi történésekkel - örök nyugalomban maradnak. Ezt a közvetlen hatást látszólag a hosz­­szabb időtartamú megfigyelések is megerősítik. Napjaink csillagos égboltja alig különbözik attól a képtől, amelyet a görög csillagá­szok majdnem 2000 esztendővel ezelőtt rajzoltak róla. Csalóka-e ez a kép? Vajon az égitestek „ősidők” előtt egyszerre jelentek meg, talán éppen egyszeri „teremtés” ered­ményeképpen? Vagy természetes módon keletkeztek-e, és az összes többi létezőhöz hasonlóan válto­zásokon és fejlődésen átmenve, végül pusztulásra vannak ítélve? Az emberiség gyermekkorából származó mítoszokban, ezekben a kora ókori embereknek költe­ménnyé vált tapasztalataiban és nézeteiben érdekes gondolatok szerepelnek az örvénylő, fekete, határtalan káoszból keletkező Földről. Ámde nyilván a naptári időszámítás gyakorlati szükségle­tei, a napok és az évek változásá­nak nyomon követése és a hely­meghatározásnak a problémái kényszerítették rá az embereket arra, hogy kikutassák az összefüg­gést az év menete és az égbolton lezajló folyamatok között. Ha vi­szont a csillagászat valódi kezdetei után kutatunk, az emberi történe­lemnek abba a korai időszakába jutunk, amikor Mezopotámiában az Eufrátesz és a Tigris folyamok között, a Nílus deltájában és a

Next