Hermann István: A szfinx rejtvénye. Tanulmánykötet (Budapest, 1973)

III. Régi és új mítoszok

jellemében. Éppen ezért a „Kiválasztott” sokkal inkább polémia a mélylélektannal, mintsem annak igazolása. Tovább folytatva bizonyítási eljárásunkat, József Attila példáját említhetnénk, aki minden bizonnyal sok szempontból kapcsolódott Freudhoz. Ez arra volt jó, hogy a költő' érzékenyebbé váljon egyes részletjelenségek iránt. Vagyis azt célozták, hogy „Amit szívedben rejtesz, szemednek tárd ki azt, Amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt”. Egyébként a magyar költő igen sok hasonlatot, a sze­xuális élet differenciált és kifinomodott látását és ábrázolását rész­ben Freudnak köszönhette. De egyetlen olyan költeménye sincsen, amelynek koncepciója világképének egészében megegyezne a pszicho­analitikus világképpel. Konkrétan a Freud-hatás néhány részle­ges szemléleti elemen és az emberi élet szeretetfelfogásán, tehát Freud gondolkodásának egyoldalú humanista magyarázatán nem megy túl. Nem térhetünk itt ki részletesen arra, hogy az egzisztencializmus szellemében író művészek miképpen viszonyulnak a freudi elgondo­lásokhoz. Simone de Beauvoir igen részletesen foglalkozik Freuddal „A második nem” című tudományos művében. Ami azonban az író­nő szépirodalmi műveit illeti, azokban rendkívül futólagosán leljük csak fel a pszichoanalízis hatását. Ugyanezt mondhatjuk el Jean- Paul Sartre-ról is. Különböző tudományos műveiben, például a „Lét és a semmi’’-ben vagy a „Dialektikus ész kritikájáéban több ízben is beszél Freud érdemeiről. Művészileg azonban nem használja fel a pszichoanalízis módszerét. A művészi szempontból gyümölcsöző hatások Sartre művészetében is legfeljebb a részletekre korlátozód­nak, s egy-egy szellemi arc megrajzolásában van szerepük. Az eddigiekből láttuk, hogy részben a pszichoanalízis hívei, rész­ben pedig a modernisztikus törekvések elméleti megalapozói leg­többször nagyon is eltúlozták a mélylélektan irodalmi és művészeti hatását. Ha a mai irodalmat tekintjük át, természetesen igen sok esetben merül fel a pszichoanalízis hatásának kérdése. Elsősorban olyan íróknál mutatkozik meg ez, akik, mint például Tennesse Williams, visszatérnek az expresszionizmus egyes kérdésfeltevéseihez és megoldási módszereihez (pl. a „Macska a forró tetőn” vagy a „Camino Real”). Egészében azonban a mai művészetben is csak al­kalmilag merülnek fel olyan tendenciák, amelyeket közvetlenül 293

Next