Hermann István: A szfinx rejtvénye. Tanulmánykötet (Budapest, 1973)
IV. A kultúra totalitása
Nos, ezután térjünk vissza a mimézishez. Az, hogy a mimézis mit emel középpontba, mindig a konkrét történelmi körülményektől függ: néha a gazdaságtól nagyon is távolit, néha a közvetítések, a közvetettségek szükségszerű vagy szükségtelen bonyolultságát, néha a nagyon is mindennapit. Így a „Feltámadott a tenger” és József Attila „Reménytelenül”-je, Degas táncosnő képei vagy Muszorgszkij „Éj a kopár hegyen”-je egyaránt valami lényegeset „tükröznek viszsza”. De ebből következik az — mint erre Lukács esztétikája nyomatékkai mutat rá —, hogy a mimézis kategóriáját a visszatükrözés szó nagyon is félreérthetően adja vissza. Hiszen a művészet általában „annak tart tükörképet”, amit semmiféle tükör nem tud visszaadni, mert nem látszik. Legalábbis nem jelenik meg a felszínen. Illetve, ha megjelenik, másként jelenik meg, más összefüggésben, más módon és más struktúrával. Minden esztétikatörténet és esztétikai tankönyv kiemel: a mimézis kategóriája — noha Platóntól származik — először Arisztotelésznél jelenik meg az idealisztikus sallangoktól megfosztva, tehát reális módon. És ez igaz is. Csakhogy véleményem szerint meg kellene vizsgálni azt, vajon Arisztotelész a mimézist, melyet legtöbb esetben utánzásnak szoktak fordítani, hogyan értette. És itt a mimézis ismeretelméleti értelmezésének, illetve ismeretelméleti eltorzításának nagyon fontos mozzanatát kell megvizsgálnunk. A hagyományos interpretációk úgy állítják be, mintha a művészet a megismerés egyik fajtája lenne. Természetszerűen ahhoz, hogy valamit a megismerés fogalmán belül tárgyaljunk, szükséges a megismerés definíciója, és mivel a materialista felfogás a megismerést a valóság visszatükrözéséből eredezteti, így a definíció a művészet vonatkozásában is evidens: a művészet sajátos megismerés — s szemben a tudományos megismeí’éssel, antropomorf jellegű. Azonban: ha csupán a megismerés kategóriájában gondolkodunk, akkor nagyon könnyen juthatunk olyan következtetésre, mely csak a sematikus esztétikának felel meg. Ha csupán a megismerés egyik válfajának tartjuk a művészetet — minden közelebbi meghatározás nélkül —, akkor a művészi alkotásban levő informatív mennyiség, illetve informatív minőség határozza meg a műalkotás értékét. Hogy ez a gondolatmenet milyen abszurdumhoz vezet, arra jellemző, ha akármelyik nagy műalkotást informatív nyelven írunk körül. 410