Hermann István: A szfinx rejtvénye. Tanulmánykötet (Budapest, 1973)
IV. A kultúra totalitása
átömlesztés is, de a vérátömlesztés esetében sem lehet azt mondani, hogy az idegen vér teljességgel azonos a saját vérrel. így a vulgáris elképzelés végeredményben giccses tendenciák megkövetelését foglalja magában, és messze eltávolodik a valódi művészi hatástól. Ez utóbbi ugyanis annyit jelent, hogy az egyszer megteremtett viszony a műalkotáshoz, illetve az abban felmerülő mozgások dialektikájához legfeljebb határponton lehet azonosulás, egyébként lehet kontraszt, lehet analógia és lehet a kettőnek mindenféle vegyülete is. Ami azonban itt fontos, az az, hogy ha az azonosulás egy pillanatra megvolt, akkor valamilyen formában a distanciateremtések sorozatán keresztül is, mint mozzanat, szerepel a műélvezet későbbi fázisaiban is. Feloldott mozzanat ugyan, de az azonosulás és nem azonosulás dialektikája, sőt időnként az ellenérzés és rokonszenv dialektikája biztosítja a művészi hatás hullámzó, s egyúttal mélyreható voltát is. A hullámzó hatás tehát annak az eredménye, hogy a felismerés csupán első fázis, de végig megmaradó motívum, csakhogy keresztülmegy az előbb említett fázisok egy részén. Olyan lírai költemények, mint pl. az „Óda” (József Attila), nagyon világosan mutatják azt, hogy még a lírai versnek is szükségszerű hatása a különböző irányú hullámzások létrejötte, hogy végül is a Mellékdal csendesítse el a felszíni hullámzást és indítsa meg a vers egész hatásaként most már a versen kívüli, a vers hatásán túli, de a vers által intonált kedélymozgást. S ez a - még a legszemélyesebb műfajok esetében is meglevő — törvényszerűség vonatkozik természetesen a distanciáit, a lírához képest objektív műfajokra is. Mégpedig egyszerűen azért, mert a műalkotások teleológiája a felismerést nemcsak annak felismerésévé változtatja át, hogy „a mese rólunk szól”, hanem olyan módon alakítja, formálja, hogy egyúttal felismerjük: nem csupán rólunk szól, illetve az a mozzanata, ami rólunk szól, sem csupán személyes jellegű, hanem egyúttal ontikus távlatú, és része az emberi fejlődés konkrét történelmi fázisának és folyamatának. Nos, a műalkotás teleológiáját, vagyis a műalkotásokban levő immanens célkitűzést nevezzük tulajdonképpen katarzisnak. A mimézis felismerő jellege, illetve felismerést intonáló volta pusztán egyik oldala a műalkotásnak, és a katartikus hatás nem is értelmezhető a műalkotások teleológiája nélkül. Természetesen ezt a teleológiát nem szabad olyan értelemben felfogni, mint ahogy a teleológiát fogjuk fel 416