Hernádi Miklós: A közhely természetrajza (Budapest, 1973)
Szóművészet és mindennapiság
A költői képalkotás egy képszerű és egy átvitt értelmű jelenség közé ver hidat. ,,Az a kép - írja J. Mukarovsky -, mely túlontúl nyilvánvalóan tárja napvilágra a költő szubjektív önkényét, úgy hat, mint a szavakkal folytatott gyermekjáték a gyermeki frisseség nélkül: nem mutat fel azonban komoly erőfeszítést a valóság birtokbavételére.” Itt a redundancia: a véletlenszerűség túltengése a törvényszerűség rovására. U. Eco a „nyitott” mű esztétikájáról szólva kifejti, hogy a „nyitottság” „felszabadulást kínál... azon formarendszerek alól, amelyeket kívülről szállítanak a közember számára, és amelyek nem a valóság személyes felfedezésének eredményei”. Van azonban egy küszöb, amelyen túl a művek információgazdagsága értelmetlen „zörejjé” válik. Éppen e küszöb túllépését elkerülendő, Eco nem a teljes, abszolút nyitottság, hanem a zártság és a nyitottság közti dialektika híve. Hankiss Elemér érdeme, hogy a magyar irodalomtudomány is felfigyelt az irodalmi mű belső mozgásainak dinamizmusára. Hankiss a „síkváltások” oszcilláló mozgásában látja az esztétikai élmény forrását. Munkáiban számos, kölcsönösen egymást igazoló oldalról közelíti meg alapvető tételét. Például megállapítja, hogy „esztétikai hatása nem egy bizonyos mértékű, erősségű (rendtől való) eltérésnek, hanem az el nem térés és a túlzott eltérés két ellentétes pólusa közti oszcillálásnak van”. Hankiss a richardsi költészetelméletet követi abban a tekintetben, hogy a költői effektust a műélvezői tudatban horgonyozza le. Richards így ír: „Az egyensúly nem az ingerkeltő tárgy (a vers) struktúrájában, hanem az emberi válaszban van.” Hankiss - hasonló módon - a befogadói tudatot tekinti az „oszcillációk” mozgásterének, s ebben természetesen jókora igazság rejlik. Ügy tűnik azonban, hogy - elméletének fontosságát elismerve, tanulságait fölhasználva - kiegészítésre szorul, amit Hankiss a műalkotás belső dinamikájáról állít. Nem hangsúlyozza ugyanis, hogy i. szövegében megszüntet valamit a költő (a jelek esztétikailag fölös, mellőzhető redundanciáját), s hogy 2. ugyanez 278