Homolya István: Palestrina Lassus - Zenei Kiskönyvtár (Budapest, 1984)
A reneszánsz zenei műveltségéről
eltérő gondolkozásrendje, illetve kifejezésmódja után. Ez a tényező kétségtelenül fontos jellemzője a kornak — jóllehet ma már úgy látjuk, hogy nem kizárólagos és nem is a legfőbb jellemzője. Mindenesetre az ókor meghatározó inspirációja egyértelműen felfedezhető a kor építészetében, szobrászatéban és az államjogi gondolkozás terén. A reneszánsz mint történelmi kategória elsődlegesen a szépművészetek történetében, tágabb értelmezésben pedig az általános európai művelődéstörténetben kapott helyet, és csupán utólagosan, analógiák, történelmi párhuzamok feltárása nyomán került át a zenetörténetbe. A zeneművészet XV—XVI. századi fejlődéstörténete azonban olyan sok vonatkozásban eltér a többi művészetétől, hogy a fogalom zenetörténeti alkalmazásának jogosságát, különösen a legutóbbi évtizedekben, többen kétségbe vonták. Problematikus mindenekelőtt a zenében az ókor inspirációjára való hivatkozás. Az ókor élő zenéjét gyakorlatilag a mai napig nem ismerjük, következésképpen a zeneművészet semmiféle közvetlen inspirációt nem kaphatott az antik kultúrától. A reneszánsz szellemiségnek további fontos jellemzője az elvilágiasodás, más szóval: a nem transzcendens, emberközpontú szemlélet és ábrázolásmód. Ez a karakterisztikum még a vallásos tematikájú képzőművészeti alkotásokban is felfedezhető Fra Angelicótól Tizian óig. Evvel ellentétben a zeneművészetben a XV. század az egyházi művészet kultuszát, egy misztikus, sőt misztifikált alkotó művészetet hívott életre. A trecento „új művészete” (ars nova) — az újkor hajnalán — 8