Hunyady József: Aranyhorda (Budapest, 1968)
i \ \J - lpn-ben születtem, az ország legrégibb városiban, Pécsett. Apám uradalmi cseléd volt, majd élete vége felé fiakkeres, anyám egy Somogy megyei jubászbacsó lánya. Keserves kálvária árán tanítói oklevelet szereztem Pécsett. „Szülőfalum”, a Legszebb Magyar Hegyközség (ahogy Pécset nevezem, bogy meghatottságomat palástoljam) ontja magából a történelmi levegőt. Ha a Belvárosban valahol bázftindamentumoi ásnak, szekérderékszámra kerülnek elő a török hódoltság kori, meg a római világbeli relikviák. Ha pedig kicsit mélyebbre ásnak, már az avar és a kelta korba ér le a szerszámuk. Emlékszem, gimnazista koromban segítettem kiásni a sétatéri Kioszk mellett az ókeresztény hétkarélyos templomot, a Septichorát. Ha jól tudom, ez az ország legöregebb keresztény temploma. Nagydiák koromban nyári éjszakákon órákig tudtam ülni mozdulatlanul a magas csillagos égbolt alatt, és némán, önfeledten bámultam a székesegyház égbe fúródó négy tornyát, amelyeken mindig szívesen akadt fönt a Hold. Kicsiny kölyök korom óta élek-halok a történelemért. Ha valamelyik barátom nagy örömet akar szerezni, akkor kobaltéval vagy egy repedt ódon csuporral lep meg. És amióta az eszemet tudom, mindig arról álmodoztam, hadd mondjam el egyszer a magyar történelmet, de úgy, ahogyan én álmodtam meg. Néhány könyvemben már tettem kísérletet erre, s ha az olvasóimnak hinni lehet, nem is sikertelenül. Éppen ezért, nem tudom elmondani, mennyire fáj, hogy napjainkban néhányon nem átallják lebecsülni a történelmi regényeket. (Az is igaz, majdnem ugyanennyire „divat” rajongani is a történelmi regényekért.) Az ellenük szóló „I. sz. vád.” így hangzik: „Ugyan kérem! A szerző elolvas harminc könyvet, és ír belőle egy harmincegyediket. Az is valami?” Nos, aki ezt a vádat vágja a történelmi regényt írók fejéhez, az még életében nem olvasott el harminc, rendszerint iszonyúan száraz, félelmetesen vaskos adathalmazt, más szóval: forrásművet! Ezt annál inkább sem tette, mert hogy megtehesse, neki is meg kellett volna tanulnia latinul, olaszul, németül, és még tán más nyelveken is, hogy elboldogulhasson a krónikákkal. Arról már szinte kár is beszélni, bogy az író, ha igazi író, sohasem a harminc forrásművet önti vissza, hanem azt, amit a harminc forrásműből átlényegitett, mint az éhes ember szervezete erővé, életté a bort és