József Farkas: „Rohanunk a forradalomba”. A magyar irodalom eszmélése 1914-1919 (Budapest, 1969)
Harmadik rész. A "büszke tettek" idején
műnk egész arculatán felismerhető, mind a Nyugat, mind pedig az új irodalmi mozgalmak íróinál. A levert proletárforradalom eszméi mélyen begyökerezve éltek tovább a magyar munkásosztály legjobb]aiban s az újra talpra álló kommunista párt — ha illegalitásban is — folytatta küzdelmét. Ezt közvetlenül támogatta — itthon és az emigrációban — az a kommunista írócsoport, amelynek törzse a Tanácsköztársaság napjaiban kovácsolódott a pártos irodalom zászlóvivőjévé, s amely a vereség utáni ziláltságból elsőnek talált magára. Mindenekelőtt ők folytatták és fejlesztették tovább a Tanácsköztársaság irodalmának azokat a vonásait, amelyek a forradalmi szocialista irodalom első lépéseiként a proletárdiktatúra idején jelentkeztek először a magyar irodalomban. De a Tanácsköztársaság új irodalmi kezdeményezései más módon is folytatódtak. Irodalmunk érdeklődése a nép élete iránt, ami a forradalmak idején erősödött fel, nem szűnt meg egészen az ellenforradalom körülményei között sem; a tömegek életsorsának problematikája behatolt az irodalom alapkérdései közé. S jó néhány új író indult alulról, a proletariátus és még inkább a szegényparasztság soraiból 1919 után, mintegy folytatva az „új honfoglalást”, amelyet a Tanácsköztársaság idején kezdett meg nemzeti irodalmunk egészét felfrissítő tendenciával. Szinte törvényszerűnek látszik: a Tanácsköztársaság leverése után, az ellenforradalom tombolásának évtizedeiben a proletariátus költője — József Attila — fejezte ki a nemzet sorskérdéseit leghívebben és művészileg is a legmagasabb szinten a magyar irodalomban. A Tanácsköztársaság új utakon induló irodalma tehát nemcsak betetőzi azt a századunk első évtizedében kezdődő fejlődési folyamatot, amelyet élvonalában Ady Endre forradalmas költészete jelez, s amelynek során az első világháború esztendeiben már a szocialista irodalom is jelentékeny erőkkel zárkózhatott fel a modern polgári irodalom mellé, hanem egy új, magasabb eszmeiségű irodalom megteremtésének elindítója is: a haladó magyar írók java része a nép, a társadalmi fejlődés tudatos szolgálatát vállalta a Tanácsköztársaság idején. Az akkor kialakuló és első lépéseit tevő forradalmi szocialista irodalom a proletárforradalom leverése ellenére is kifejlődik és megerősödik, és — élén József Attilával — a két világháború közötti korszak magyar irodalmának egyik fő ágává válik, később pedig, a felszabadulás után, egész irodalmunk fejlődésének motorjává, alaptendenciáját meghatározó középponti irányzatává lesz. Ekképp nyúlnak vissza mai szocialista irodalmunk gyökerei a Tanácsköztársaság új utakon induló irodalmáig, megőrizve és magasabb szinten kiteljesítve annak nagy kezdeményezéseit. 251