Kádár Zoltán (szerk.): Válogatások a Hippokratészi gyűjteményből (Budapest, 1991)
A tudomány- és kultúrtörténet írásaiban ma sem ritkán találkozunk azzal a képpel, amely az antik orvoslást, következésképpen a középkorit is úgy állítja szembe az újkor orvostudományával, hogy kizárólagosan az utóbbi hozta azt a természettudományos szemléletet, amely a modem medicina fejlődésének alapja. Valójában nem az újkor orvosai és teoretikusai, még csak nem is a felvilágosodás filozófusai képviselik először a teurgikus-mágikus gondolkodás alól felszabadult racionális, a tudományt megalapozó gondolkodást, hanem Hippokratész iskolája. A koszi Hippokratész (Kr. e. 460-377) az ókori világ legkiválóbb orvosa volt. Jóllehet a neve alatt ránk maradt 59 mű nem mind Hippokratész hiteles alkotása, szemléletükben mégis egységet képeznek. Hatásuk meghatározta a gyógyítótevékenység évszázados fejlődését egészen a 18. század végéig. Bár e művek ma már tudományos szempontból jórészt elévültek, felfogásuk bizonyos vonásai még ma is mintaszerűek. Nevezetesen az a szemléletmódjuk, amely az embert szerves egységként vizsgálja, akinek állapotát külső tényezők - élő és élettelen környezet továbbá belső adottságok és képességek egyaránt meghatározzák. A hippokratészi orvosi felfogásban az erkölcsi szempontok is különleges szerephez jutnak. Ez a magasrendű etika a hippokratészi Esküben fejeződik ki leghatározottabban - döntően meghatározta a mai orvosi eskü szövegének megfogalmazását is. A Hippokratészi Gyűjteményben szereplő írások túlnyomó része mindmáig nem jelent meg magyarul. Pedig a magyar orvosi gondolkodás egész múltja és jelene elválaszthatatlan a hippokratészi tanoktól. A jelen válogatás a művek leghiteltérdemlóbb kritikai kiadásai alapján, korszerű filológiai módszerek segítségével készült.