Kamarás István - Varga Csaba (szerk.): A szerelemről - komolyan. Tanulmányok (Budapest, 1985)
Miért a szerelem?
SZERELEM VAGY „PÁROSULT MAGÁNY” Korunkban ez a probléma is élesebben jelentkezik - súlyosabb diszharmónia szólal meg benne, mint valaha. Vannak, akik úgy vélik, a „dolce vita” felelős ezért, mert a lét puszta fenntartásának naponta megújuló gondja már nem takarja el a lét értelmének kérdését, s ezért bukkan fel oly váratlan intenzitással. Nem akarok most érvelni e súlyosan téves magyarázattal szemben. De nyilvánvaló, hogy korunkat mélyebben és általánosabban jellemző összefüggéseket kell keresnünk, már csak azért is, mert a létfenntartás gondjai közel sem kerültek még le az emberiség történelmi napirendjéről. Századunkban az egyéni lét és az egyetemes emberi lét kapcsolata, köteléke láthatóbbá és nyilvánvalóbbá vált, s ezért jelentkezik erősebben annak tudata, sejtése vagy többé-kevésbé tudatosult szükséglete, hogy az egyén ne csak tudomásul vegye és elfogadja ezt az összekötözöttségét az emberi nemmel, hanem megtalálja a társadalmi cselekvés reális lehetőségét, hogy gyakorlatilag, aktívan lépjen kontaktusba azzal a világgal, amelytől sorsa függ. Az emberiség előtörténete során az egyének létét objektiven igazolja a természettel folytatott közvetlen küzdelem, mert még nem volt meg a reális lehetősége annak, hogy a társadalom hálójából is kiküzdjék magukat. Minél magasabb fokon alakul ki az emberben a társadalmi létigazolódás szükséglete - ami szubjektív megjelenési formája egy történelmi szükségszerűségnek —, annál kisebb eséllyel próbálkozhat azzal, hogy csupán a szerelemben, a szerelem által pótolja a pótolhatatlant. Ha az emberi teljesség magva mindig valamely egyetemes tartalmú cselekvés volt, akkor ez ma felfokozottan van így. Az az ember pedig, aki nem találja meg az ilyen cselekvés reális lehetőségét, aki például Saul Bellow Herzogjához hasonlóan illuzórikus úton, soha el nem küldött levelekkel próbál beleszólni a világtörténelembe - az ilyen ember a társadalmi létigazolásra irányuló törekvéseinek kudarca következtében hiába próbálkozik azzal, hogy tántorgó életét egy szerelemhez kösse. Nem lehet számára elég létének az az igenlése, amit Ramona vonzalma jelent, vagy bárkié, mert az csak megismételhetetlen egyediségében erősíthetné meg. A szerelem mint „párosult magány” - József Attila kifejezésével - az egyéni lét külön zárkáját két ember kétségtelenül elviselhetőbb és humánusabb kettős zárkájává alakíthatja, de lényegi problémáit meg nem oldhatja. S kérdés, hogy „zárkaviszonyok” között mi 209