Kardos Pál: Babits Mihály (1972) - Nagy magyar írók (Budapest, 1972)
Második rész
Babits magatartása József Attila iránt Babits részéről emberfölötti nagylelkűség lett volna, ha ilyen megbántások után is teljes szerkesztői jóindulattal és kurátori pártfogással támogatta volna támadóját. Már azt is a személyi szempontokon való fölülemelkedésnek kell számítanunk, hogy később némi segélyben részesítette a végső nyomorba jutott József Attilát, majd róla szóló, lassan-lassan kedvezőbbre forduló bírálatoknak, végül néhány jelentős költeményének is helyet adott a Nyugatban, és - ha a Baumgarten-díjat életében nem is ítélte oda neki, a kisebb összegű jutalomban mégis részesítette. Az is tény, hogy József Attila végső éveiben a személyi érintkezés is helyreállott köztük. Mindezt tudva sem feledkezhetünk meg arról az igazságról, amelyet Osvát egy válságos esetben így fejezett ki: „Én a Nyugatot közintézménynek tekintem.” S ha közintézmény volt a Nyugat, még inkább annak kellett lennie a Baumgarten Alapítványnak. Fájdalmas csak gondolni is rá, hogy volt egy hatalmas alapítvány azzal a rendeltetéssel, hogy az igazán tehetséges, szellemileg független, művészetüket áruba nem bocsátó íróknak gondtalan megélhetést biztosítson, és ez alapítvány fönnállása idején a kor legnagyobb költőjének évekig nyomorognia kellett s végül betegen elpusztulnia. Babitsnak, az alapítvány teljes hatalmú kurátorának ezer mentsége van ebben az ügyben, de a teljes fölmentést a költői nagyságát és jelleme tisztaságát legjobban megbecsülő irodalomtörténetírás sem adhatja meg neki.