Kardos Pál: Babits Mihály (1972) - Nagy magyar írók (Budapest, 1972)

Második rész

Babits magatartása József Attila iránt Babits részéről emberfölötti nagylelkűség lett volna, ha ilyen meg­­bántások után is teljes szerkesztői jóindulattal és kurátori párt­fogással támogatta volna támadóját. Már azt is a személyi szem­pontokon való fölülemelkedésnek kell számítanunk, hogy később némi segélyben részesítette a végső nyomorba jutott József Atti­lát, majd róla szóló, lassan-lassan kedvezőbbre forduló bírálatok­nak, végül néhány jelentős költeményének is helyet adott a Nyugatban, és - ha a Baumgarten-díjat életében nem is ítélte oda neki, a kisebb összegű jutalomban mégis részesítette. Az is tény, hogy József Attila végső éveiben a személyi érintkezés is helyre­állott köztük. Mindezt tudva sem feledkezhetünk meg arról az igazságról, amelyet Osvát egy válságos esetben így fejezett ki: „Én a Nyugatot közintézménynek tekintem.” S ha közintézmény volt a Nyugat, még inkább annak kellett lennie a Baumgarten Alapítványnak. Fájdalmas csak gondolni is rá, hogy volt egy hatalmas alapítvány azzal a rendeltetéssel, hogy az igazán tehetséges, szellemileg füg­getlen, művészetüket áruba nem bocsátó íróknak gondtalan meg­élhetést biztosítson, és ez alapítvány fönnállása idején a kor leg­nagyobb költőjének évekig nyomorognia kellett s végül betegen elpusztulnia. Babitsnak, az alapítvány teljes hatalmú kurátorának ezer mentsége van ebben az ügyben, de a teljes fölmentést a köl­tői nagyságát és jelleme tisztaságát legjobban megbecsülő iroda­lomtörténetírás sem adhatja meg neki.

Next