Kellér Andor: Déli posta (Budapest, 1964)
Portrék
JÓZSEF ATTILA A CLOSERIE DES LILAS-BAN Vallomással kell kezdenem: soha nem írtam nagyobb emlékezést József Attiláról. Pedig ironikus barátaim szerint már húszéves korom óta szakadatlanul emlékezem, ilyenfajta az alkatom - adomány ez, vagy megvertség? - hiába tűnődöm rajta, magam se tudom. Ifjú éveim panoptikumát kötetekben és újságokban porlódó írásokban jórészt lerögzítettem, bár ha Róla, világom legnagyobbikáról akartam szót ejteni, legfeljebb mondatokra futotta; nagyobb írás nem került ki a kezemből, nem sikerült. Évekig ültünk együtt a Japán kávéházban, rengeteg intimitást őrzök róla, ám ha kiadó vagy szerkesztő írást kért József Attiláról, megbénultam. Miért? Oly magasra ívelt röppályája, hogy nem tudtam követni? Szeméremből, gyengeségből? Vagy írói módszerem: az apró mozzanatok megfigyelése, a kockák gondos összerakása lenne elégtelen ragyogása megfestéséhez, nem portrét kellene csinálni, hanem freskót, és ehhez gyenge a képességem? De ha már ezt a fogyatékosságomat megvallom, azt is el kell mondanom: figyelek minden József Attiláról elhangzó szóra, leírt sorra. A napokban a Duna-parti kávéház baráti törzsasztalánál hallom, amint Diósy Antal festőművész ezt mondja dr. Borsa Mihálynak, egy nagy szociális intézmény vezetőjének.- Emlékszel arra az estére, amikor Párizsban a Closerie des Lilas-ba bejött József Attila azzal a nővel?- Hogyne... Persze. Éppen barkochbáztunk. (A társaságnak magyarázóan.) Akkor lett divatos ez a játék. Bizonyára mindnyájan ismeritek. (Persze, persze.) A kérdező, akit előzőleg kiküldenek, megközelítő kérdésekből akarja megtudni a feladott szót vagy szavakat: személyt, tárgyat, fogalmat... A kérdező én voltam, a felelő, aki csak igennel vagy Щ