Kiss Géza: Ormányság - A magyar néprajz klasszikusai (Budapest, 1986)
„Ez a könyv nagy lelki gyötrődésekből született. Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egykenemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke-nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez ? A végkipusztulás. ... Ebből a készülő nagy nemzeti tragédiából is mutat be majd néhány sötét lapot ez a könyv. Itt az ideje, hogy világosan lássunk. Nem az szereti igazán a hazáját, aki elkendőzi a halálos bajt - jaj, idegenek meg ne tudják! - s közben meghal a halódó. Hanem az szereti igazán, aki felelőssége tudatában odavezet a nyitott sebhez: ezen a seben feltétlenül kifolyik az utolsó csöpp vér is, de kössük be a sebet, s mentsük meg a halódót. Hát kössük be a sebet, és mentsük meg a halódót! De ha ebben az utolsó órában föl nem ébredünk, s a többi halódó között a legnagyobb beteg, az én drága Ormányságom vére utolsó cseppjének elszivárgása kell ahhoz, hogy fölébredjünk, ha az én népemnek csak halotti ruhát engedünk már - maradjon fönn legalább emléke ezeken a lapokon annak, hogy ez a nép is élt valamikor: mi volt ez az élet s mik voltak azok a kincsek, amiket ez az élet hordozott? ... Ennek a könyvnek első, bár nem egyetlen föladata tehát ezen a földdarabon a pusztuló magyar élet kincseinek összegyűjtése, újra megragyogtatása és megmentése az elkallódástól.” Kiss Géza, 1937