Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története (Budapest, 1982)
A szocialista eszmék és a modern törekvések térhódítása
A KÖLTÉSZET ÚTJAI IRÁNYZATOK A LÍRÁBAN József Attila olyan szintézist hozott létre, melynek olyan alkotóelemei voltak, mint a Nyugat költői által kiművelt szűkebb körű realizmus, bizonyos impresszionizmus és igényes verskultúra, másrészt az expresszionizmus, a szürrealizmus és a kassáki konstruktív versépítés. Már ez is jelzi ennek a periódusnak az előbbinél bonyolultabb, komplexebb voltát, pedig a korszak költészetében a Nyugat-örökségen és az avantgarde irányokon túl más fontos törekvések is jelentkeztek. Ezek közül különösen három emelhető ki: bizonyos klasszicizáló tendencia, mely Radnóti Miklós költészetében összetalálkozik az avantgarde törekvésekkel és a közvetlen József Attila-i hatásokkal; egy erősen tárgyias szemléletű, döntő mértékben közösségi-humanista költészet, melynek Illyés Gyula a reprezentatív alakja; valamint egy olyan líra - s ennek Weöres Sándor a képviselője -, amelyik elzárkózik a v^ló anyagi-társadalmi világ elől, s vele egy másik, merőben szellemi természetű világot állít szembe. Az erős társadalmi-közéleti mondanivaló egyik fő szólama e periódus ( lírájának. (Nem véletlen, hogy a korábban izolált,ßabits-lira is akarvaakaratlanul társadalmibbá válik azokban a későbbi években, melyek már ennek a periódusnak a kibontakozásával esnek egybe.) Mind a proletariátus, mind a szegényparasztság érzésvilágának, mind a jogos emberi igények kielégítésétől megfosztott kis-értelmiségi rétegek forrongó indulatainak a kifejezése szerepet játszik ebben a költészetben, különösen a tízeshúszas években és a harmincas évek elején. A forradalom előtt magabiztosabb, erőteljesebb ez a hang, a bukás utáni években tragikusabb árnyalatú. Az artisztikumra, illetve az izolált egyén belső problémáira koncentráló líra szerepe inkább a harmincas években nőtt meg. A fasizmus erősödő tendenciái azonban a reménytelenség hangjain túl a humanista tiltakozás szavait is kikényszerítették. Úgynevezett formai sajátosságként viszont általánosságban talán az emelhető ki, hogy noha a különféle avantgarde törekvések a tízes-húszas években igen nagy szerephez jutottak, megtermékenyítő hatásuk pedig a későbbiekben is csaknem minden igazán jelentős költő életművén kimutatható, mégis aránylag nagy szerepet játszottak ebben a periódusban is a „hagyományos” versformák, illetve versalkotási módok. Ez részint a népies hullámnak (például Erdélyi József esetében), részint a klasszicizáló tendenciáknak (például Radnóti Miklósnál) tudható be, de bizonynyal szerepet játszik a hagyományos verstípusok megújulásában az is, hogy a magyar nyelv viszonylag gazdag rímelési lehetőségekben (ha az asszonáncot is rímként vesszük számításba), s az átlagosnál alkalmasabb arra, hogy kötött metrikai szerkezetekbe illeszkedjék. A kor lírájában jelentkező tendenciák közül, mint azt Kassák fellépése 350