Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története (Budapest, 1982)
A szocialista eszmék és a modern törekvések térhódítása
Közéjük tartozott József Attila költői nagyságának első igazi felismerője, Bálint György (1906-1943). Az írói publicisztika műfajában talált leginkább magára. Legjobb írásai egységbe ötvöznek élményt és gondolatot, látottat és intellektuálisan felfogottat, szubjektivet és objektívet. Politikai eseményekről és műalkotásokról, utazásokról és olvasói élményekről írva, egyaránt a cselekvő humánum megőrzésének szükségességére figyelmeztetett, az élet jobbá tevésének igényével. Számos írásában tiltakozott szenvedélyesen vagy megrendültén a fasizmus és mindenfajta elnyomás ellen. Az új iránti fogékonyságot kitűnően tudta egyeztetni a határozott marxista elviséggel. Széles körű műveltség birtokában, műértő tollal írt kritikái számos hazai és külföldi, többek között szovjet műről adtak helytálló méltatást. Az ő pályáját is a háborús események törték meg: katonai büntetőszázadban halt meg, ismeretlen helyen. Szemléletmód tekintetében a már említett Fábry Zoltán (1897-1970) állt hozzá legközelebb, aki fokozatosan a csehszlovákiai magyarság szellemi vezéralakjává lett. Világnézeti szilárdságán túl egész emberi magatartásának is része volt abban, hogy falusi visszavonultságában is szinte legendás alakká magasodott. Publicisztikai munkásságának egyik vezérfonala szenvedélyes antifasizmusa, de sokat foglalkozott a kisebbségben élő magyarság problémáival is. Irodalomkritikai tevékenységén belül J. R. Bechertől Thomas Mannig, Stefan Zweigtől Iszak Bábelig a világirodalom alkotóinak sokaságáról nyilvánított véleményt a szocialista humanizmus álláspontjáról. Ő is József Attila első értői közé tartozott, a magyar valóságtól elszakítva azonban nem tudott mindig eljutni az Ady utáni magyar irodalom helyes értékeléséig. A marxista irodalomtudomány kialakulásának szempontjából figyelmet érdemel magának József Attilának a munkássága is. Nem annyira kritikusi, mint inkább esztétái tevékenysége jelentős. Sajnos esztétikai felfogásának inkább csak a fölvázolásáig jutott el. Szerinte minden igazi mű felbontható egy bizonyos „művészi állandó”-ra és egy „művészi változó”-ra. Az előbbi: a mű struktúrája, melynek „minden egyes pontja archimédeszi”, azaz a többi által föltételezett, meghatározott; az utóbbi pedig nem más, mint a változó társadalmi (kollektív szemléleti formák által való) determináltság. József Attila ezzel egy rugalmas, dialektikus marxista esztétikai szemlélet alapjait vázolta fel, eltérően az összefüggések közül kiszakított formalista-strukturalista műegész-vizsgálat és a nem egyszer szociologizálásba torkolló vulgáris marxista gyakorlat merev egyoldalúságaitól. LUKÁCS GYÖRGY A marxista esszé, illetőleg tanulmány műfaját is Lukács György (1885-1971) művelte a legelmélyültebben; az elmélet alapkérdéseit átfogóan tárgyaló mű megalkotása is az ő nevéhez fűződik. Budapesten, majd Berlinben végzett jogi és filozófiai tanulmányokat; 1918-ban belépett az alakuló kommunista pártba. A Tanácsköztársaságban népbiztos volt, az összeomlás után Bécsbe, majd Moszkvába emigrált, közben több évet Berlinben töltött. 1945 után professzor lett a budapesti egyete-396