Köpeczi Béla (szerk.): A szocialista realizmus II. (Budapest, 1970)
1956-1965
minden rábízott pártmunkát, gépelt illegális röpiratokat, oktatott illegális politikai gazdaságiam tanulókörökben, forradalmi verseit kézzel írott vagy primitíven sokszorosított másolatokban terjesztették a munkások között. Lemondott minden irodalmi „érvényesülésről” csak azért, hogy megalkuvás nélkül és teljes erővel a munkásosztály felszabadulásának ügyét szolgálhassa. Ez a tetőtől talpig párthű forradalmár-költő a harmincas évek elején áldozatává lett azoknak a szektás „ultrabaloldali” elemeknek, akik az emigrációban - elszakadva a magyar valóságtól, és így a magyar forradalmi költészet igazi feladatainak megértésétől - a szovjet irodalom „rappista” csoportjának követelményeit szegezték szembe a magyar irodalomnak a valóságból táplálkozó, fokozatosan izmosodó és a dolgozó néppel együtt fejlődő haladó erőivel. így került sor arra, hogy József Attilát ezek az elemek 1932- ben kimarták, kiüldözték a kommunista párt soraiból, mint nem eléggé szocialista, nem eléggé forradalmi, nem eléggé proletár költőt. Pedig ebben az időben József Attila már megírta azóta klasszikussá vált nagy proletárkölteményeit: a Tömeg, a Szocialisták, A tőkések hasznáról, a Mondd, mit érlel? című verseit, amelyek szinte lírai enciklopédiái a 19-es forradalom veresége után újra erőt gyűjtő, harcba induló, szenvedő, de lázadó magyar munkásosztály helyzetének, eszméinek és lelkiállapotának. A proletárköltészet elválása a polgáritól minden országban sajátos körülmények kö-388