Köpeczi Béla (szerk.): A szocialista realizmus II. (Budapest, 1970)
1956-1965
fel, azzal az igénnyel, hogy a szocialista lírának egyszer s mindenkorra a népélet tényeinek ábrázolásában, a polgári líra bonyolultságainak kiküszöbölésében és a költői stílus demokratizálásában, helyesebben: egyszerűsítésében kell kimerülnie, és semmi másban. Ha ez bekövetkezik, akkor a szocialista líra csak a proletárköltészet szektás irányzatával való harcban tud magasabb színvonalra eljutni, csak ebben a harcban tudja kivívni magának azt a jogát, hogy az emberi érzelmeknek legalább olyan széles skáláját fejezhesse ki, mint a polgári líra... A szocialista proletárlíra végső soron a polgári individualista magányosság-líra túlhaladására és leküzdésére kell hogy vezessen, a líra és az epika közötti átmenetet jellemző műfajok új felvirágzásához, az epikai költészet újjászületéséhez. A szocialista lírikusoknál a szovjet költőktől Becherig és Hikmetig megvannak a tiszta lírikus költőtípus átalakulásának a kezdő lépései lírikus és epikus költővé. De hangsúlyozni akarom, hogy ez a fejlődés csak végső soron kell hogy túlmenjen a polgári individualizmus izolált lírai hősének magányosság-költészetén. József Attila korában, és bizonyos fokig ma is még, e magányosság-költészet teljes és mechanikus „megszüntetése” nem a líra gazdagodásához, hanem szegényedéséhez vezetne, mint ahogy József Attila korában ez a magányosság-költészet szükségszerű mozzanata volt a szocialista költő ama feladatának és kötelességének, hogy lírájában 390