Kosáry Domokos et al. (szerk.): Magyarország története képekben. 4. kiadás (Budapest, 1985)
IV. Az állami centralizáció kísérlete és bukása. Mátyástól Mohácsig (1458-1526)
Az egykorú feudális állam két módon gyarapíthatta erejét. Egyrészt a kormányzati apparátus központosítása, a nagyúri befolyás visszaszorítása, a meglevő erők jobb kihasználása útján. Másrészt dinasztikus uniókkal, összetett monarchiák létrehozásával, újabb szomszédos országok, tartományok megszerzésével. Mátyás király (1458-1490) kormányzata mindkettőt megkísérelte. S azért kísérelhette meg, mert valami módon mindkét megoldás a fejlődés irányába esett. Fejezetünk kezdő, politikai szakaszának képei e kettős kísérletet próbálják jelezni. A nyugati országok példája jól mutatja, hogy a központosítás, több nemzedéken át, egymást követő, abszolutista uralkodók műveként, a fejlődés feljebb vezető, fontos lépcsőfoka volt. Franciaország a XV. század elején kis, feudális tartományok halmazából állt, megannyi külön hűbérúr alatt. Egyesítését, nehéz küzdelmekkel, XF Fajos kezdte meg 1461 után. S ezt nemzedékeken át folytatták utódai. így lett XIV. Fajos Franciaországa, két évszázad múlva, az egységes abszolút monarchia európai mintaállama. E folyamat során az uralkodó igyekszik központi hatalmát a feudális urak, nemesek politikai befolyásától függetleníteni, az eddig általuk végzett igazgatási teendőket új, szakképzett állami apparátus kezébe adni, a jogügyeket hivatásos bírákra bízni, új adórendszert kiépíteni és állandó zsoldos hadsereget tartani, amely már csak az ő parancsának engedelmeskedik. Ez persze úgy vált lehetővé, hogy az uralkodó támaszra találhatott a gazdaságilag erősödő városi, polgári rétegekben. Magyarországon is voltak városok, de a gazdasági-társadalmi struktúra viszonylagos fejletlensége mégis kisebb mértékben adta meg a központosítás feltételeit. A hiányokat a külső nyomásnak, a fenyegetettség tudatának, a politikai ügyességnek kellett pótolnia. S ez mindig nehéz. Még nehezebb, ha az elején még kiskorú, alig 16 éves fiúnak kell a kezét megkötő nagyurakkal, köztük saját rokonaival megmérkőznie. Mátyásnak mégis sikerült saját központi hatalmát megszilárdítania, állami jövedelmeit új adórendszerrel a korábbiak többszörösére emelnie, és így egy már nagyrészt zsoldosokból álló és már némi tüzérséggel is felszerelt, állandó hadsereget is tartania. Az adóterhekről, igaz, sok panasz hangzik el. De a legsúlyosabb adó is alighanem könnyebben volt elviselhető, mint a török alternatíva, amely az utódoknak jutott: az alávetettség, kiraboltatás és halál. A központosítást szolgálta a királyi tanács és az udvari kancellária átszervezése, a nagyurak befolyásának csökkentése, egyszerűbb származású szakemberek alkalmazása. Reformjait Mátyás „örökös és megváltoztathatatlan” alapvetésnek szánt, nagy törvénykönyvében (1486) foglalta össze, amelyik egyik képünkön is látható. Biztosította a jobbágyok szabad költözését. Támogatta a mezővárosok emelkedését. A nagyurakkal szemben, jobb híján, a köznemesség politikai érvényesülését is egyengette, bár ez, mint szintén feudális erő, utóbb rossz irányban is alkalmazhatónak bizonyult. A törökkel szemben, kifelé, Mátyás az első időkben az aktív védekezést folytatta. Erre vall Jajca elfoglalása a messzi Boszniában (1463), a török beütök visszaverése Kenyérmezőnél (1471), a román fejedelemségeknek nyújtott segítség (1475), és a Száva mellett a magyar végvonal közelében épült török erősség, 85