Kovács Ferenc - Maár Gyula (szerk.): Filmévkönyv (Budapest, 1961)
Görbe optika
kesedés, csupa idealizmus szakmában, ahol mindenkit fojtogat a József Attila-i probléma — „nekem pénzt hoz fájdalmas énekem, s hozzám szegődik a gyalázat” — potom háromszáz forintos cikkhonoráriumért is hajlandó megírni egy kevésbé sikerült alkotásról, hogy nem tartozik a remekművek közé. Azonkívül — no de hagyjuk, ne szólj szám, nem fáj fejem. Elég csak annyi erről, hogy az ég-világon semmi szükség nincs rá. A közönségnek sem kell. Hiszen semmi hitele nincs a kritikának. Az olvasók kifejezetten tolonganak az olyan filmekhez, amelyeket a kritika elmarasztal, és nem nézik meg, amelyeket dícsér. Az alkotóknak voltaképpen örülnie is kellene az elmarasztaló kritikának, és ha mégis bosszankodni kénytelenek miatta, az csak azért van, mert a kritika színvonaltalansága keseríti el őket, mert nem tudnak tanulni a kritikából. Merő filantrópiából haragszanak csak a kritikusokra. Általában az a nézetem, hogy egy kritikus ne érzelegjen. De amint ezt az önjellemzést írom — hiszen rólam szól a mese, én vagyok ez a semmirekelő fráter, aki nem ért a filmhez, nem tud magyarul, akit csak konok gyűlölet tölt el mindennel szemben, ami szép, ami művészi a filmművészetben, s akire senkinek semmi szüksége nincs — egy kissé megrettenek. Úgy érzem, önvizsgálatot kell tartanom. Mégpedig kétoldalút. Meg kell vizsgálnom: valóban ennyire haszontalan és céltalan mindaz, amit csinálok, és meg kell vizsgálnom azt is, miféle lelki aberráció, miféle mazochista-szadomazochista szenvedély hajt erre a népszerűtlen és káros tevékenységre. Miféle elferdült ösztönök késztetnek arra, hogy örökké a szemüveggel kínált bíró szerepét vállaljam, akit szidnak a pályán és szidnak a lelátókon: aki az önelégültség legédesebb pillanataiban zavarja meg alkotó felebarátját olyan értelmetlen akadékoskodásokkal, hogy ezt meg azt is jobban csinálhattad volna; aki rászól az elérzékenyülő nézőre: ne sírj, olcsó, tartalmatlan giccset látsz, ami nem érdemli meg könnyeidet. Hogy nemcsak ezt teszem? Hogy időnként — és legalább annyiszor, mint a fent jelzett közbeszólások — lelkesen megszorítom az alkotó kezét és gratulálok: így tovább, jó munkát végeztél barátom. Hogy igyekszem rávezetni a nézőt azokra a szépségekre, művészi értékekre is, amit nehezebben vesz észre. Hogy legalább úgy korholom, legalább annyira veszekszem vele azért, mert észrevétlenül elmegy az értékek mellett, mint azért, mert olykor beéri a silánysággal. Néha már úgy tűnik, valami káprázat játszik velem és magam is csak képzelem, hogy mindezt megcselekedtem és megcselekszem, 272