Kovács Ferenc - Maár Gyula (szerk.): Filmévkönyv (Budapest, 1961)
Búcsú
elnyomás és rettegés gyerekkori emlékeit talán akkor a legnehezebb kibírni, amikor tolmácsolásuk az élet értelmévé lesz. Most mint lopott fát viszlek titeket, mondja József Attila is a szegény fadobálókról éppen az egyik legfájdalmasabb, szívszorongató versében. Ki tudja, milyen történet tette feledhetetlenné számára azt az öreg bakteri, akit főiskolai vizsgáján tárt elénk? Hadd tegyük hozzá, hogy immár nekünk is feledhetetlenül. Nemcsak az érződött Soós Imrének ezen a figuráján, hogy riadtan ébred az öreg, mert már dübörög a vonat, hogy ingben-gatyában megy ki a bakterház elé, hogy most itt áll esőben-szélben az éjszakában, hanem ráadásul érződött az az alkotói öröm is, mely borszeszlángként táncolt a produkció fölött, hogy lám milyen öreg tud lenni egy ilyen gyerek, milyen mesebelien öreg, milyen valóságosan öreg, milyen nevettetően öreg, milyen megrázóan öreg, milyen öregesen öreg, milyen gyermekien öreg... Ezek közül a néma balladái közül (a főiskolán helyzetgyakorlatoknak hívják az efféle pantomimszerű etűdöket, amelyeket a növendéknek rendszerint rögtönöznie kellett) kiemelkedett a kaszálós jelenet. Hogy is volt ez? Azt láttuk, hogy ott fent az üres dobogón egy legény kaszálni kezd a búzában. Érezhetően melege kezdett lenni, olyan melege volt a kaszáló legénynek, de az csak kaszált tikkadtan, bódultán, elfeledkezve mindenről... Egyszerre csak megugrik valami előtte, de el nem fut, csak vergődik. A fiú lehajol érte, s felemeli a búza közül. Kezébe veszi: ott vergődik tovább a két tenyere közt a nemlétező kisnyúl. Egyik lábát levágta a kasza. Riadt részvét, tehetetlenség, bánat. A szenvedő állat láttán a fiú így ocsúdik megint emberré a robotból. S tartja kezében az áldozatot, a hajszolt és kába munka gyümölcsét, a véres nyúlfiókát. Soós Imrének ez a helyzetgyakorlata, úgy tudom, klasszikus lett: felvételi vizsgálaton azóta is feladják falusi jelentkezőknek, ha azok nem tudnak eredetit kitalálni. Az a százfelé tekintő figyelem a természet világában, amelyet a mezőgazdasági munka kifejleszt a parasztokban, különös módon még a klasszikus szerepekben is szárnyakat adott Soós Imrének. Emlékezetes lett a főiskolai órán felvázolt Rómeója. Az erkélyjelenetben szédületét Júlia iránt talán mindennél jobban kifejezte az a mozdulata, amellyel a nemlétező bokrokat és virágzó faágakat hajtogatta el a szeme elől, hogy jobban láthassa szerelme tárgyát. Ez után az óra után, kivételes elismerésként, Gellért tanár úr meghívta őt az Erzsiké cukrászdába, és fizetett neki egy tortasüteményt. 84