Lukács György: Magyar irodalom - magyar kultúra. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1970)
Magyar irodalom - magyar kultúra. Válogatott tanulmányok
jából rendkívül jelentős, hogy olyan költők, mint Shelley vagy Petőfi, meg sem értették volna ezt a kérdést (Arany János igen jól megértette). De ez az értetlenség éppenséggel nem a tudatosság hiányából származik, hanem ellenkezőleg, a tudatosság magasabb fokának kifejezése: a költészet történelmi és társadalmi rendeltetésének rendíthetetlen hite. Későbbi, problematikusabb korokban született unokáik már világosan válaszolnak erre a kérdésre. Ady, amikor Hatvány Lajos a Flaubert-tradíciónak, — mely egy része a fent vázolt Goethével kezdődő vonalnak, — megfelelő irányú követeléseket támaszt vele szemben, a Hunn, új legenda című versében utasítja el őket: A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, És ugyanakkor megfelel arra is, hogy mi ez a minden: Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett S parancsoltam élére seregeknek Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot. József Attila éppen ezen a ponton teljes mértékben magáévá teszi ezt az Ady-örökséget. Adyról írott emlékversében gyönyörűen fejezi ki, hogy mi az a „minden”, amelynek nevében Ady olyan büszke pátosszal utasítja vissza a modern művészet minden Flaubert-i problematikáját: Verse törvény és édes ritmusában kő hull s a kastély ablaka zörög. És mert ez így van, József Attila joggal kérdezheti — ugyanezt az Adyféle pátoszt variálván a maga módja szerint — Ars poeticája, első soraiban: Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga ? És ebben az értelemben beszél azután a költészetről, saját költői hivatásáról : Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; 399