Lukács György: Magyar irodalom - magyar kultúra. Válogatott tanulmányok (Budapest, 1970)

Magyar irodalom - magyar kultúra. Válogatott tanulmányok

, Szabadságkövetéléssel való mély és költői összefüggéseire. Egyáltalában: igen érdekes, hálás és tanulságos feladat volna a XIX. század lírájának tájképeit politikai és társadalmi alaphangjaira visszavezetni; sok eddig észrevétlenül maradt összefüggés kerülne itt napfényre. Most csak arra legyen szabad utalni, hogy József Attilánál feltűnően erős az átcsapás a pusztán egyéni hangulatból a közéletibe, a politikumba, ha ez az át­csapás nem is kap mindig olyan szavakban kifejezett hangsúlyt, mint egyes versekben (Eső, Holt vidék stb.). József Attilánál a tájképek is lázíthatnak, sőt lázítanak is. De itt még többről van szó. A párt — szükségszerűen és helyesen — egyrészt lenyúl a gyakorlati élet összes prózai kérdéseihez, bennük keresve azt a láncszemet, amelynek megragadása a nemzeti, a világtörténeti célkitűzést a napi életben tényleges mozgásba hozza. Másrészt a napi (gyakran éves) események kedvezőtlensége, ingadozásai, válságai, lát­szólagos reménytelensége közepette rendületlenül tartja az irányt a jobb jövő felé. Az egyéni és közvetlen élményvilágától — éppen annyira és szükségszerűen — elszakadni nem tudó pártköltőt egyrészt csak ritkán ihletik meg a napi politikai élet objektíve még oly fontos és nélkülöz­hetetlen „láncszemei”. (Persze, ilyen alkalmakból is adódhatnak egészen nagy versek, különösen Petőfinél, példa rá: Akasszátok fel a királyokat!.) Másrészt a költő — sem egyéni sorsával, sem egyéni élményeivel — nem képes mindig tartani és követni azt a szilárd, a világtörténet menetében, logikájában rendíthetetlen hittel kimért utat, melynek kitűzése és be­tartása, éppen a legnehezebb időkben oly fontos hivatása és érdeme a pártnak. Az egyén kétségbeeshetik, az egyén összeomolhatik e csapások súlya alatt, s ha igazi költő, még ha pártköltő is, hangot kell hogy adjon ennek az egyéni kiúttalanságnak. A kétségbeesésnek ez a hangja szólal meg őszinteségében megrázóan József Attila utolsó verseiben: Tejfoggal kőbe mért haraptál ? Miért siettél, ha elmaradtál ? Miért nem éjszaka álmodtál ? Végre mi kellett volna, mondd? Lenin, a nagy pártvezér, folyton hangsúlyozza, hogy nincs kiút nélküli helyzet; de ez csak a nemzetek, az osztályok, a pártok társadalmi cselek­vésére vonatkozik. És az egyén, a költő, még ha pártköltő is, lehet, sőt kell, hogy dalnoka legyen saját élete kiúttalanságainak is. A költői sza-303

Next